Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1910-03-06 / 10. szám - Mikszáth Kálmán: A fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

csiról s barackot nyomván az ismerős gyerekek feje­búbjára, vagy a fülüket meghuzogatván, kitörő öröm­mel vette, hogy ilyen messzire életbe jöttek. — Ilm, hát itt vagytok? Egész idáig jöttetek? Er­gum bergum vaskalap, Szepi bácsi megharap. Ugy­e már szidtatok, hogy elkéstem? De hát nagyon jól el­beszélgettünk a sörházban. Aztán bajom volt a zsidó­val, nem akarta a gyapjú árát lefizetni, hogy azt mondja, nedves helyen tartottam a zsákokat, azért nyo­mott a gyapjú annyit. Megvertem az imposztort, ezért aztán a bíróság elé idéztek, szóval baj volt gyerekek, nem volt pénzem, nem vehettem nektek semmit. Alamuszi módon végigpillantott az elszomorodott kis arcokon s édes puha szíve egyszerre megolvadt, nem tudta őket sokáig kínozni, elnevette magát: — Ej no­ Csak az volna szép, hogy Szepi bácsi üres kézzel jöjjön haza! Inkább elbujdostam volna az óperenciás tengeren túl. No még csak az kéne. N­opsza, Mátyás, ugorj, Mátyás, nyisd föl a kocsi-ládát! A kocsis annyit se mondott, hogy ,,Szezám nyílj meg'', hanem csak fölkelt kissé, valami karikát megfo­gott és az első ülés szétnyílt, mert voltaképpen egy pok­róccal letakart láda volt, tele mindenféle kinccsel. Amit az emberi agy kitalálhat és amit az évszak gyönyörű­séget nyújthat. Onnan szedte ki Szepi bácsi májusban a vérpiros cseresznyéket s akasztgatta a gyerekek fü­leire, télen aranyszínű narancsok kerültek ki a mély­ségből, gránátszínű berkenyék, csodálatos ízű szent János-kenyerek, fügék és datolyák. Innen húzogatta ki a mézeskalácsból formált kis szekereket, bádog­kardot, kis ásót és gereblyét, leányoknak apró tepsiket és tá­nyérokat, de ki tudná azt elsorolni. Peszerényen túl rendes körülmények közt föl sem ült már többé hazáig a kocsijára, mert az egész vona­lon közelegtek eleibe új és új gyerekcsapatok, akiknek ki kell osztani a vásárfiát. Csöndesen, megelégedetten lépegetett hát a kocsija mellett, ekképpen folytatva tár­salgást a kocsin maradt rendes útitársával, a Góliáth­termet is Kalmár Jánossal, aki váltig csúfolta emiatt mindenféle szárazdajkának, pesztonkának. —• Hallgass, te hóhér, — szidta össze Divényi, — mert igazán az vagy te, János. Senkinek se hánytorga­tom föl a mesterségét és mikor az ökröt leütöd a tag­lóval, föl se veszem, mert én is keményszívű kutya­ va­gyok (hiszen honvéd voltam, te, János), de mikor azo­kat az ártatlan bárányokat öldösöd, akkor nem szeret­nék a bőrödben lenni. Azért hát hallgass, János, ne bánts engem, János, mikor a gyerekeket kiszolgálom, mert olyan ez, mint az isteni tisztelet, János. A robusztus mészáros nagyokat kacagott a sza­vain. Pedig ő igazán lelkiismeretesen szolgálta ki a kedvenc gyerekeit s ha valamelyik nem ment el, hogy őt az országút mentén várja, azért se neheztelt, maga kopogtatott be a házakhoz s átadta az apróságoknak a hozott ajándékokat, melyek a szülők rangja szerint nagyobbak vagy kisebbek voltak értékben-Nekem is meghozta hétről-hétre szorgalmasan. Még most is emlékszem az apróságaira. Az első farm­száromat ő vette, az első sarkantyút is tőle kaptam, meg az első ostort. Sokszor vett az ölébe, beszélgetett velem, simogatta a fejemet, hátba ütögetett, kikér­dezte, mit tudok, mit tanulok s az édesanyámnak gyak­ran mondta: —­ Majd meglássa, húgom asszony, hogy szolga­bíró lesz ebből a gyerekből. Édes­anyám szíve örömében repesett ilyenkor mintha valami rendkívüli divinációt látna e megjegy­­­zésben, elkezdte firtatni, hogy miből gondolja ezt? Mert hiszen nem jól tanul a fiúcska. Sehogyse akarja az öreg betűket se megismerni. — Hm. Hogy miből gondolom, hágomasszony?... hogy miből gondolom ? —­ ötölt-hatolt Szepi bácsi. — I­­át a szemeiben van valami szolgabírói csillámlás. Isten úgyse, van valami. Szóval különösen szeretett és kényeztetett Szepi bácsi, aminek sok jelét adta. Az igaz, hogy én is sze­rettem, csakhogy én nem sok jelét adtam.Mindössze egyszer kellett meggratulálnom egy év­ben, József-napkor. Egy bibircsókos öreg kántor, név­szerint Tuschnag Endre tanított ekkor a betűvetésre. Nagy ostobaságnak találtam, hogy amit az ember el­mondhat egy szempillanat alatt, azt egy óráig odasze­gezgesse a papirosra. Csodálkoztam, hogy mitől jó ez? De ezeken a névnapokon csakugyan jó volt. Mert az öreg Tuschnay komponált egy kis versikét, aztán le­rajzolt egy árkus papirosra egy óriási szivet, ki is fes­tette pirosra; a piros szívbe be kellett írni a verset és elküldeni Szepi bácsinak. Azaz hogy Tuschnay beírta ceruzával s én csak átsétálgattam sajátkezüleg a tintás tollammal az ő ceruzás vonalain. De hogy így is nagyon tönkretettem őket és kivet­tem a formájukból (mert szép írása volt Tuschnag­nak), mutatta a Szepi bácsi kritikája, aki meghálálta a legközelebbi hétfőn a gratulációt és így szólt: — Tanulj meg írni, öcskös! A későbbi években azután teljesen a magam be­tűivel írtam a gratulációkat, de Szepi bácsi akkor még jobban kifogásolta: Mikszáth szülőháza Szklabonyán A régi kúria Horpácson, Mikszáth birtokán 20* 231

Next