Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1910-06-05 / 23. szám - Mikszáth Kálmán: A fotografiák regénye / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
zonyosan a mama keze járt. Ha a szűkre parancsolt ruhaderék olyan hőnek került haza a szabótól, hogy a hét egyiptomi kövér esztendő is belefért volna, az is a mama dolga volt. Ha valami demokrata mulatságra volt Lórikának kedve elmenni s a rudas ló, a Miska kocsis kacskaringós esküdözése szerint hirtelen megsántult, úgy hogy nem lehetett befogni, oda is mama vitte a betegséget. Mama volt megölő betűje minden jónak, minden szépnek, minden mulatságosnak. Ő választotta a barátnőket és udvarlókat leánya számára. Már az igaz, hogy kitűnően értett ehhez a mesterséghez. Olyan finoman elmarni ingellenes fiatalembert a háztól, hogy az szegény maga is azt hitte, miszerint magától maradt el; egy kis figyelmetlen megérintése az illető flótás-jelölt fogyatkozásainak, egészen megtette a hatást. Ha pedig az sem használt volna, jutott a nagyságos mama „Conversations-Lexikon"-jából drasztikusabb szer is, amitől a jóhiszemű udvarló ajkain egyszerre jéggé fagyott az imádottjához repkedő sóhaj szerelemterhes lehelete. Ilyen szer volt őnagysága vasvillás szeme, különféle szabású grimasszia s végszükség esetén aztán „nyílt felpattanása". Aladár nem tartozott a kimustrálandó gárdába. Egyik bővérű barátja kópéságból elmesélte maga előtt, hogy valamelyik ősanyja nővére volt a a madagaskári királynak, gróf Benyovszkynak: van is ott a madagaskári szigeten egy hirtelen vármegye, mely egyenesen Aladárt illetné mindenestül, ha valami fogas prókátornak kerülne kezébe ez a capitosus kérdés. Ezt azután sohasem feledhette őnagysága: az a madagaskári vármegye sohasem ment ki többé az eszéből. Aladárt végtelenül szerette azóta. Ő lett a fiatalság példányképe. Egy úr a „több úr" közül. Okos, művelt fiatalember, aki megél a jég hátán is. Természete is éppen megegyezik a Lóráéval. Egyforma bolond mindkettő! Szép összeillő pár lesz belőlük! Ebből az időből való a harmadik kép. Tiszta fotográfia. Gondolom Borsosé. A szép Lórika ott áll a virágállvány mögött és sugárzó boldog arccal nyújtja kezét Aladár felé, aki egy közönséges kerek arcú, boglyas fejű nagy gyerek. Csodálatos, hogy mit tud rajta szeretni! Nem is nagyon látszik érezni a mamlasz, hogy milyen fontos dolog az, ha az embernek szeretője oda engedi pingáltatni képét, saját arca mellé. Pedig hát ez olyan nagy bankó, amit csak a házasság vált be „apró pénzre", talán azért apró pénzre, hogy legyen mivel kifizetni a férjek bizalmasságát. Ha nem istenigaza is lehetett Aladárnak. A sorsnak semmi köze ahhoz, hogy kiket festett a fotográfus egy képre, ő nem törődik azzal, hanem külön dobja őket, ha kedve tartja. A sors nem szereti az utánnyomatokat, nem plagiator, hanem megtartja a maga eredetiségét mindenütt mindenben. Mikor már ott csillogott a jéggyűrű ujjaikon, az első szerelmi csók emléke ott égett arcaikon, akkor egyszerre felkerekedett s odadobott a paradicsomba vezető útra akadálynak egy vén porosz bárót. Gondolom Stallenberg Maxnak hittük. Nem volt neki ugyan valami tetszetős fizionomiája, amivel hódítani lehetett, hanem hozott ahelyett hazájából egy tarisznya aranyat, amivel győzni lehetett. Itt aztán vett egy ötszáz holdas birtokot, egy ócska kastélyt, négy lovat a tilburgja elé és csináltatott egy libériát, amibe valami lompos parasztot bujtatott kocsisnak. Ismerte már az embereket. Persze hogy mindenütt szívesen látták a leányos házaknál. Lórikáékkal is megismerkedett. Neki is nagyon megtetszett az Aladár ideálja. Hogyne mikor olyan gyönyörű porosz szabású arca van. Aladár nem vette A Mikszáth-tölgy Robitson A Reviczky-téri ház, amelynek első emeletén Mikszáth Kálmán lakott. Az erkélytől balra eső ablakok a dolgozószobáé 49* 571