Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1910-12-11 / 50. szám - Krúdy Gyula: Egy régi fogadó utolsó napjai / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Egy régi fogadó utolsó napjai Elbeszélés írta KRÚDY GYULA Abban a városban, ahol én gyerekeskedtem, a piactér kellős közepén egy sárgára meszelt, ódon épület terpeszkedett. Öblös kapuja éjjel-nappal zárva, az udvara meg akkora, hogy elfért volna benne egy országos vásár. A legenda szerint, — melyik vén háznak nincs legendája? — a sárga ház volt a legrégibb, a legelső ház a városban. Legelőször is — valami háromszáz esztendő előtt, amikor még kurucvilág volt — a sárga házat építették föl a későbben keletkező városkából. Egy bizonyos Kállay Mihály nevü kuruckapitány építette magának ezt a korcsmát a pusztaságra, mert a felesége olyan természetű asszony volt, hogy nem igen tűrte meg a kurucos mulatságokat a házánál. A derék Kállay Mihály épített magának külön korcsmát, ahol a vitézeivel, cimboráival tanyázott. Itt szólhatott a muzsika éjjel-nappal, és aztán háromszáz esztendeig nem hallgatott el. Mert megmaradt korcsmának a ház, és lassan város keletkezett körülötte. A Kállayak családi levéltárában van az az okmány, amely a famíliának biztosítja örökre a korcsma tulajdonát. Itt mulattak, dáridóztak a jó urak, néha bérlőt is állítottak bele, — de hát akkor is a Kállayak mulattak mindig a Zöldfában. (A macska tudja jobban, miért hívták Zöldfának, amikor egyetlen fa nem volt a környékén.) A tulajdonosok nem építettek a korcsmán, — nem templom az, hogy reparációra legyen szüksége, bár elsülyedt volna mindenestől, néhanapján, — de a vén falak vitézül kitartottak. A régi tisztújítási ostromoknak — amikor az ellenpárt régi virtus szerint megrohanta, — oda se néztek az öles falak. A tükröt, képeket levehették a mulatók, de a falakról legföljebb a vakolat mállott le a fokosütések alatt. Ám ott a Zöldfa, mintha azt várta volna, hogy a legutolsó korhely is meghaljon a vármegyében. Háromszáz esztendeig hiába várta. Volt ennek a régi fogadónak egy nevezetes tulajdonsága. Mintha akkor is muzsikáltak volna benne, amikor nem muzsikáltak. Ha egyetlen cigány se tanyázott a fogadóban, akkor is halk cimbalomszó hallatszott az ivóban. Olyan halk, csendes húrpengetés, mint amikor valamelyik vén cigány csak úgy a maga mulattatására ütögeti a húrokat. Némelyek még a nóta melódiáját is tisztán hallották . . . Pengett, pengett a láthatatlan cimbalom és soha nem lehetett megtudni, honnan erednek a hangok s a rejtélyes zenészt a legszorgosabb kutatás mellett sem lehetett föltalálni, pedig sokszor keresztül-kasul kutatták érte a fogadót. A bérlők a vállukat vonogatták: Ki tudná azt, hogy honnan ered a cimbalomszó? Ha igaz, kétszáz esztendővel ezelőtt valamelyik uraság befalaztatta itt a cigányát. Az muzsikál unalmában. Persze az efféle történetnek csak az adott hitelt, akinek éppen kedve volt hozzá. Igaz, hogy nagyon unatkozhat az a befalazott cigány, de hát az már meg is halhatott azóta. Hümmögtek a kételkedők, csóválgatták a fejüket, de hát a cimbalomszó mégis csak megpendült valahol, valamerre, ha az ivóra, fogadóra csendesség ereszkedett. Pengett, pengett és aki hallotta a cimbalompengést, elmondta, hogy soha szebb muzsikát nem hallott. A másvilági cigány mindenkinek eltalálta a kedves nótáját. Ez volt a Zöldfa speciális nevezetessége azokon a horpadásokon, lyukakon, krétával írott ákom-bákomokon kívül, amelyek az ivó falát díszítették, mindegyik történelmi emlék. A nagyerejű Blaki András tátongó mély lyukat ütött öklével a falba haragjában, porzott a vakolat, a téglák megmozdultak, csoda, hogy a fal el nem dőlt. Máshol a jeles pisztolylövő Pazonyi Elek lövöldözött belé a falra szögezett kártyalapokba s a krétaírások többnyire a hősiesség megörökítései. Följegyeztetett, hogy Gaál de Dalnok egy hordó bort ivott meg ülőhelyében. De ott van fölróva az ajtó mellett a híres mulató Józsa Györgynek is az emléke. Valahányszor a híres nagyúr a Zöldfába tette a lábát, a korcsmáros bicskájával rovást vágott az ajtófélfába, megegyezés szerint minden rovás ezer pengőt számított a fölszámolásnál. És nem csekély a rovások száma. Abban az időben, amely időre én emlékezem, a túlvilági cigány többször jutott szóhoz a Zöldfában, mint az eleven cigány. Új fogadók, új korcsmák kerekedtek, az ivóban parasztok pálinkáztak, Rózsáné, — ez volt éppen a bérlő neve, — hiába sütögette göndörre szép fényes fekete haját. A Zöldfát elmuzsikálta volna a túlvilági cigány, elmuzsikálta volna egészen, ha egy viharos, szeles éjszakán meg nem zörgetik a vasrácsos ablakot. A piac felől zörögtek, Rózsáné sokára ébredt, akkor is kelletlenül ment az ablakhoz. Korhelykedő cigányokra gondolt, akik borközi állásban szerették fölkeresni befalazott kartársukat. Odakünn a zivataros éjben egy sárgakabátos, hosszutermetű úriember állott. A csárdásné ajtót nyit előtte, jár kedvében, körülötte, de az idegen úriember nem szól semmit, csak letelepedik az ivó sarkában és füléhez emelve kezét, hallgatózott az éjszaka csöndjében. A túlvilági cimbalmos — akinek valódi létezését valamely rejtélyes visszhangban állapították meg későbben a hozzáértők, amely visszhang a kagyló örökös bugásának felelne meg, éppen akkor kezdte meg művészi játékát valahol a bolthajtásos falak alatt. A Műcsarnok téli tárlatától Jendrassik Jenő : Dorka kisasszony arcképe 48* 555