Uj Idők, 1911 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1911-10-08 / 41. szám - Egy képviselő naplója / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
villódzó gyanú lobban föl benne; a szeme vérbe borul tőle, de még nem tud semmit; áll; vár; lesben áll. Feszült, visszafojtott figyelés pár napig; három ember remegő idegekkel figyeli egymást; a csendbe a halál szárnya suhog bele. Itt valaki meg fog halni. Az utolsó napon az asszony tisztán lát. Még mindig nem tudja, mit kell tennie, de a harmadik férfinak, a barátnak, az ellenségnek a szerepét tisztán látja. Rabló volt. Ha ő nincs itt, régen megbékültek volna. Ő vágta mélyre a szakadékot közöttük. Ők azt hitték, békít. Uszította őket. És azért jött velük, hogy kihasználja ezt az utolsó alkalmat, ezt az összeszorultságot, amelyben megfülled a harag, mert nincs, ami levezesse. Most világosodik meg — mint mikor erős villámsugár hasít bele a sötétbe — az egész múlt. Egy év óta próbálkozik már, csendesen, óvatosan, lábujjhegyen, hogy őt meg ne riassza. Az ő éber és érzékeny szerelme csendes, nagy undorodást ébresztett volna benne ez iránt a közeledés iránt még hét hónappal ezelőtt, de éber és érzékeny szerelmét megmérgezte a tenger, a hajó, az összezártság, megmérgezte az a harmadik ember, aki ide lopódzott melléjük és aki hideg gonoszsággal állt lesben, míg ők marcangolták egymást. Mi történjék ezzel az emberrel? Mi történjék ő vele magával? Kint óriási villámok suhogtak bele a sötétségbe és a hajó ömlő záporban zakatolt előre. A tenger tajtékot tart, hánykolódott és nemsokára bömbölve rázta a hajót. A hajó rémülten verte magát előre egy kikötő felé. Féléjszakás küzdelem, szürkülő hajnal, a közelben már a kikötő, akkor egy ordítás, egy roppanás és a hajó szirtre jutott. A legénység jól megállja a helyét, a kapitány nyugodtan intézkedik, a matrózok katonásan dolgoznak, leeresztik az első mentőcsónakokat. Az asszony nem tudja, nem volna e jobb a hajón maradni, a férje erőszakkal hurcolja be egy csónakba. Partot érnek és dideregve nézik a távolban feketéllő, lassan sülyedő hajót. A csónakok visszaindulnak a tajtékos tengerre, egymás után érik el a hajót és egymás után térnek újra vissza a partra. Még két csónak van kint a tengeren. A másodikban már a kapitány is jön a tisztjeivel, az első még utasokat hoz. Kik vannak ott? A férfi körülnéz a rémült, csapzott tömegben, a barátjukat nem találja, az ott van az első csónakon. A két csónak nehéz harcot vív a hullámokkal. A vihar még egy utolsó nekifeszülésben tombolja ki magát, a tenger sistergő és tajtékos, egy-egy fekete hullám úgy zúdul rá a két csónakra, hogy a parton állókban elszorul a szív. A két csónak lihegve harcol a viharral. A férfi figyelmezteti erre a harcra az asszonyt, a halállal viaskodó csónakban, mondja, ott van a barátjuk is. Az asszony fölemeli fáradt fejét; előbb alig érti miről van szó; amikor megérti, akkor talpra ugrik és előrehajtott fejjel, nagy szemmel, feszült várakozásban bámul ki a tengerre. A férje gyanakodva és ingerülten nézi. A két csónak harcol a viharral. Az egyik — a kapitányé — már biztonságban van, a másikat a vihar mindig visszaveri a parttól. A parton csend van; a tömeg remegve nézi a halálos küzdelmet; néhányan imádkoznak; az asszony véresre harapja az ajkát, hogy azért ne imádkozzék: ne teljesüljön a többiek imája. A gyötrő várakozás izgalmát szinte nem bírja már el; megremeg a lába és összeesnek, ha az ura karjába nem kapaszkodhatik. Belekapaszkodik az ura karjába; hozzásimul, és reszketve bámul ki a tengerre. A parton állók fölsikoltanak, a csónakra egy szélesen hömpölygő, fekete hullám dől rá, megfordítja, fölhajítja, ronggyá vágja egy sziklán. A partról új csónak indul el menteni. Az asszony még mindig vár és görcsösen kapaszkodik a férje karjába. De amikor ez a csónak csüggedten visszatér és amikor már bizonyos, hogy akik a másik csónakban ültek, azokat elvette, visszavette az ősharagos óceán, akkor a keze görcsös szorítása megenyhül, a torkán egy nagy boldog zokogás tör ki, egy ujjongó, végeérhetetlen, nevető sírás, kinyitja a két karját, megöleli a férjét, rátapad a mellére és ott marad, amíg az őrjöngő, nevető zokogásából — a férje csittító, simogató keze alatt — csendes, nyugodt, fáradt gyereklihegés nem lesz. * Öreg barátom fölállott és nézte a tengert. Hatalmas alakja élesen rajzolódott bele a félhomályba. „Thalatta", — mondta halkan, — „thalatta . . ." — Mi lett az asszonyból ? — kérdeztem később. — Az, ami azelőtt: boldog, jó és tiszta asszony. Olyan jó, hogy amikor a férje sok év múlva megkérdezett és megtudott mindent — amit addig csak sejtett és fájdalmas sebhely gyanánt került — akkor már csak magát tudta vádolni azért, ami történt. Olyan jó, hogy a férje tiszta boldogságát már ez az önvád sem zavarhatta meg. Megkérdeztem még öreg barátomat, hogy honnan tudja mindezt. — Onnan, — felelte, — hogy az az asszony az én feleségem volt. • A nagy hadgyakorlatok után 29* Egy képviselő naplója Október Csendesen ültem a helyemen és hallgattam az ellenzéki szónokot. Éppen Csermák Ernő beszélt, ha jól tudom közoktatásügyi kérdésekhez, de lehet, hogy hadügyiekhez vagy igazságügyiekhez. Mert Csermák Ernő valóságos kincsesbányája egy obstruáló ellenzéknek, minden kérdésről egyforma könnyedséggel beszéli ki az ülést. Mondatai most is egy automatikus beszélőgép szabályosságával gördültek elő szájából és tűntek el a semmiségben . . . Bámulták is az ellenzékiek. Batthyány Pál gróf például valóságos megbűvölt lelkesedéssel nézte és az arcán világosan meglátszott a gondolat : „Istenem, Istenem, milyen nagy ember ez a Csermák Ernő. Milyen kolosszálisan nagy ember." A hátam mögött is béke és nyugalom honolt. Zákó 331