Uj Idők, 1911 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1911-10-08 / 41. szám - Egy képviselő naplója / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

villódzó gyanú lobban föl benne; a szeme vérbe borul tőle, de még nem tud semmit; áll; vár; lesben áll. Fe­szült, visszafojtott figyelés pár napig; három ember remegő idegekkel figyeli egymást; a csendbe a halál szárnya suhog bele. Itt valaki meg fog halni. Az utolsó napon az asszony tisztán lát. Még min­dig nem tudja, mit kell tennie, de a harmadik férfinak, a barátnak, az ellenségnek a szerepét tisztán látja. Rabló volt. Ha ő nincs itt, régen megbékültek volna. Ő vágta mélyre a szakadékot közöttük. Ők azt hitték, békít. Uszította őket. És azért jött velük, hogy kihasz­nálja ezt az utolsó alkalmat, ezt az összeszorultságot, amelyben megfülled a harag, mert nincs, ami levezesse. Most világosodik meg — mint mikor erős villámsugár hasít bele a sötétbe — az egész múlt. Egy év óta pró­bálkozik már, csendesen, óvatosan, lábujjhegyen, hogy őt meg ne riassza. Az ő éber és érzékeny szerelme csen­des, nagy undorodást ébresztett volna benne ez iránt a közeledés iránt még hét hónappal ezelőtt, de éber és ér­zékeny szerelmét megmérgezte a tenger, a hajó, az összezártság, megmérgezte az a harmadik ember, aki ide lopódzott melléjük és aki hideg gonoszsággal állt lesben, míg ők marcangolták egymást. Mi történjék ez­zel az emberrel? Mi történjék ő vele magával? Kint óriási villámok suhogtak bele a sötétségbe és a hajó ömlő záporban zakatolt előre. A tenger tajtékot tart, hánykolódott és nemsokára bömbölve rázta a ha­jót. A hajó rémülten verte magát előre egy kikötő felé. Féléjszakás küzdelem, szürkülő hajnal, a közel­ben már a kikötő, akkor egy ordítás, egy roppanás és a hajó szirtre jutott. A legénység jól megállja a helyét, a kapitány nyugodtan intézkedik, a matrózok katoná­san dolgoznak, leeresztik az első mentőcsónakokat. Az asszony nem tudja, nem volna e jobb a hajón maradni, a férje erőszakkal hurcolja be egy csónakba. Partot érnek és dideregve nézik a távolban feke­téllő, lassan sülyedő hajót. A csónakok visszaindulnak a tajtékos tengerre, egymás után érik el a hajót és egy­más után térnek újra vissza a partra. Még két csónak van kint a tengeren. A másodikban már a kapitány i­s jön a tisztjeivel, az első még utasokat hoz. Kik vannak ott? A férfi körülnéz a rémült, csapzott tömegben, a barátjukat nem találja, az ott van az első csónakon. A két csónak nehéz harcot vív a hullámokkal. A vihar még egy utolsó nekifeszü­lésben tombolja ki magát, a tenger sistergő és tajtékos, egy-egy fekete hullám úgy zúdul rá a két csónakra, hogy a parton állókban elszo­rul a szív. A két csónak lihegve harcol a viharral. A férfi figyelmezteti erre a harcra az asszonyt, a halállal viaskodó csónakban, mondja, ott van a barátjuk is. Az asszony fölemeli fáradt fejét; előbb alig érti miről van szó; amikor megérti, akkor talpra ugrik és előrehajtott fejjel, nagy szemmel, feszült várakozásban bámul ki a tengerre. A férje gyanakodva és ingerülten nézi. A két csónak harcol a viharral. Az egyik — a ka­pitányé — már biztonságban van, a másikat a vihar mindig visszaveri a parttól. A parton csend van; a tö­meg remegve nézi a halálos küzdelmet; néhányan imád­koznak; az asszony véresre harapja az ajkát, hogy azért ne imádkozzék: ne teljesüljön a többiek imája. A gyötrő várakozás izgalmát szinte nem bírja már el; megremeg a lába és összeesnek, ha az ura karjába nem kapaszkodhatik. Belekapaszkodik az ura karjába; hozzásimul, és reszketve bámul ki a tengerre. A parton állók fölsikoltanak, a csónakra egy szé­lesen hömpölygő, fekete hullám dől rá, megfordítja, fölhajítja, ronggyá vágja egy sziklán. A partról új csónak indul el menteni. Az asszony még mindig vár és görcsösen kapaszkodik a férje karjába. De amikor ez a csónak csüggedten visszatér és amikor már bizo­nyos, hogy akik a másik csónakban ültek, azokat el­vette, visszavette az ős­haragos óceán, akkor a keze görcsös szorítása megenyhül, a torkán egy nagy bol­dog zokogás tör ki, egy ujjongó, végeérhetetlen, ne­vető sírás, kinyitja a két karját, megöleli a férjét, rá­tapad a mellére és ott marad, amíg az őrjöngő, nevető zokogásából — a férje csittító, simogató keze alatt — csendes, nyugodt, fáradt gyereklihegés nem lesz. * Öreg barátom fölállott és nézte a tengert. Hatal­mas alakja élesen rajzolódott bele a félhomályba. „Tha­latta", — mondta halkan, — „thalatta . . ." — Mi lett az asszonyból ? —­ kérdeztem később. — Az, ami azelőtt: boldog, jó és tiszta asszony. Olyan jó, hogy amikor a férje sok év múlva megkér­dezett és megtudott mindent — amit addig csak sej­tett és fájdalmas sebhely gyanánt került — akkor már csak magát tudta vádolni azért, ami történt. Olyan jó, hogy a férje tiszta boldogságát már ez az önvád sem zavarhatta meg. Megkérdeztem még öreg barátomat, hogy honnan tudja mindezt. — Onnan, — felelte, — hogy az az asszony az én feleségem volt. •­­ A nagy hadgyakorlatok után 29* Egy képviselő naplója Október Csendesen ültem a helyemen és hallgattam az el­lenzéki szónokot. Éppen Csermák Ernő beszélt, ha jól tudom közoktatásügyi kérdésekhez, de lehet, hogy hadügyiekhez vagy igazságügyiekhez. Mert Csermák Ernő valóságos kincsesbányája egy obstruáló ellenzék­nek, minden kérdésről egyforma könnyedséggel beszéli ki az ülést. Mondatai most is egy automatikus beszélő­gép szabályosságával gördültek elő szájából és tűntek el a semmiségben . . . Bámulták is az ellenzékiek. Batthyány Pál gróf például valóságos megbűvölt lelke­sedéssel nézte és az arcán világosan meglátszott a gon­dolat : „Istenem, Istenem, milyen nagy ember ez a Csermák Ernő. Milyen kolosszálisan nagy ember." A hátam mögött is béke és nyugalom honolt. Zákó 331

Next