Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-03 / 10. szám - Pekár Gyula: A bosszú / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Vénusz könnyei (Pekár Gyula könyve) / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Vénusz könnyei — Pekár Gyula novellás könyve Mai novellistáink közül talán senkinek sincs szélesebb skálájú fantáziája, mint Pekár Gyulának. De Pekár Gyulánál a képzelet nem röppen át a fantasztikumok birodalmába, amelynek határkövei ködbe vesznek és amelyet víziók vagy éppen a realitás túlcsigázott vagy túlfejlesztett alakjai népesítenek be, hanem őnála a képzelet is a valószínűségekbe kapcsolódik és a fantázia virágai láthatatlan finom hajszálgyökereiket a história fundusába eresztik. Pekár Gyula fantáziája szárnyalásának föltétlen biztonságához a tudásból meeret és ez a magyarázata annak, hogy az ő fantáziája minden ízében rekonstruáló. Elmúlt századok képét rekonstruálja előttünk Pekár Gyula színes históriai levegőjű elbeszéléseiben, amelyeknél a történet izgatóan érdekes volta mellett éppen olyan fontos a keret is, amelyben a hevesen lüktető akció kifejlődik. A keret pedig egy-egy letűnt kor, — hol a régi olasz krónikák kora, hol a francia forradalom, majd meg Provance fénykora, de ugyancsak gyakran a magyar múlt, ha nem is éppen távoli napjai, — melyeket Pekár nemcsak a historikus nagy tudásával, hanem a múltat visszaálmodó poéta szinte definiálhatatlan intenzivitásával varázsol elénk. A tudás maga sem volna elég ehhez, a poétai tehetség sem, de Pekárban e kettő művészi biztonsággal és fegyelmezettséggel olvad össze, amihez még az igazi elbeszélő írónak minden egyéb értékes kvalitása is társul. Modern társadalmi novelláiban természetesen éppen ez utóbbi értékek dominálnak, de Pekár Gyulánál ezek a novellák sem csupán a fantázia könnyed játékának szülöttei, hanem egyúttal jellegzetes képei a mai társadalmi életnek. A kötet egyik szép darabját alább közöljük mutatóba : A bosszú Elbeszélés írta PEKÁR GYULA Az eset tényleg nem nélkülözte a drámai vonásokat. Elegáns téli vadászat Pest környékén, nagy pénzemberekhez méltó minden kényelemmel (automobil), pezsgős ebéd (a legelső fővárosi csemegésztől), főuralkodó jókedv, midőn a délutáni síráf után az utolsó remis-nél egyszerre jajszó nyilallik a sűrűből a puskaropogásba. Halk, futó léptek, zavart kiáltások, majd csönd. A beálló félhomályban egy holt embert vonszolnak terítékre a ringlis fácánok közé. És nem gyereket, nem hajtót, nem parasztot — egy úriembert, hozzá még a legkedvesebb vadásztársat, Boldisár Géza aligazgatót. Nem nagy börze-zseni, de elegáns fiatal dzsentri-gyerek, ki inkább csak a házassága révén került bele a szép jövőjű bank-karrierbe. Jó fiú, mily mulatós, mily kikapós! Szeretik, tőle tanulnak mindannyian. Nagy a kétségbeesés — ügyefogyottan kapkod a sok báró ember s csak óbégat: mi ez, ki tette, kinek az eltévedt lövése?! Azt a kocavadász bankár isteneteket! — tört ki Marosy Diodor bácsi, az egyetlen agrárius — börzére járjatok, de ne úri vadászatra! Gyilkosok! Mozgás. Szól valaki. — Plázha öngyilkos? Összenéznek. És tódítják csakhamar: — Az ám . . . Géza oly csendes volt egész nap. De csöndes már hetek óta. Persze, hogy csöndes. Ganz melancholisch... Persze, hogy öngyilkos! Nagy vita, helyszíni s puskavizsgálat. Görögre vezeti Diodor bácsi . . . Kövessy vezérigazgató, ki a halottnak nemcsak följebbvalója, hanem barátja is, még mindig ott térdel a tetem mellett a hóban: jószívű ember s reszket a szokatlan izgalomtól. Végre közbeszól: — Elég már! Ettől a lármától ugyan föl nem ébred. Egy automobilt ide! A pénzoligarchák vetélkedve kínálkoznak: — ,,Az enyémet!" . . . ,,Nem, az enyém jobb!" És kis híjján hajbakapnak ott automobil-márkáik előkelősége fölött. Kövessy szégyenli ezt a rosszkor jött „protz"-olást Diodor bácsi előtt s háborodottan hordja le őket a maguk nyelvén. Hamar, be a halottat a gépkocsiba, merevedik már . . . Ne fogjátok meg, segítsetek hát! De az oligarchák húzódoznak: — Tudom is én, hogy kell egy halottat megfogni ? . . . Kövessy méltatlankodik, ám hiába, ő se tud úgy istenigazában magyarul káromkodni s itt, Istennek szittya szabad ege alatt még se meri német szitokra ereszteni a száját. De azért megmutatja ő, hogy hozzá mer nyúlni a holttesthez: ime, nekidarálja magát, fölnyalábolja szegény Gézát s két hajtó segélyével csakugyan fölrakja a gépkocsiba. Félig ülő plédbe burkoltan az ,,Ehrenplatz"-ra döntik helyzetben, a tetemet s Kövessy balra telepszik melléje. Elöl egy bátrabb fiatal vadász (ki is lehet?) a vezető mellé ül, azzal hajrá! Tova teljes erővel a hóviharban. A vezérigazgató még mindig a bolyhos kopasz fejét csóválja: ,,micsoda botor, gyáva nép..." de a — iWBOOA NOMSZKÖNmik ES EGYEB NOVF1I/K ...." . t muk , ' "" '^rí Biró és Lengyel „A cárnő"-je Alexy fényképe Soltikoff átadja Alexej levelét Anniénak 242