Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1912-06-02 / 23. szám - Krúdy Gyula: Francia kastély / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

f­atott Bécsből. De én uram, ahogy engem most meg­néz, Párisból kaptam a kalapjaimat és ezerforintos ru­háim voltak. Szindbád búsan bólintott. — Igaza volt, asszonyom. Nagyon természetesen, — felelt még mindig meglehetős, csípős hangon az egykori művésznő. — X. főherceg annyit térdepelt a lábaim előtt, amennyit akartam. De azért Klarissz soha sem vonta meg tőlem a barátságát. Egy nagyvilági nőnek nem muszáj ok­vetlenül rossznak is lennie, mert a főherceg térdepel lábánál. Mert ön, drága barátunk,­ azt hiszi, hogy tur­békolás, sóhajtozás az egész élet! Ördögbe! A leányom ragyogó, szép, fiatal! De még én se vagyok olyan öreg, amint ön hiszi, tisztelt barátom. Még egyikünk sem arra való, hogy gombostűre tűzzenek bennünket, mint a lepkéket. — A hölgyeknek szabadságukban áll úgy élni, amint parancsolják! — felelt szomorúan Szindbád és ezután önkéntelenül utána olvasott az öreg asszony­ságnak a budai korzón, vagy a Halászbástyán, hogy va­lóban megtette-e az orvos által előírt kilencszáz lépést? Nemsokára ezután Szindbád szóvá tette Georgina előtt anyjának föllépését; terveit óhajtotta tudni a jö­vőre nézve. Az asszony harmatos szemét Szindbádra emelte:­­ Én teljesen megbízom önben, Szindbád. Lehet, hogy anyácskám nyugtalankodik sorsom miatt, de én bizonyos vagyok abban, hogy maga nem fog engem elhagyni. — Hát akkor miért nem szeret! — fakadt ki Szindbád. — Mért nem szeret úgy, amint nő a férfit szeretni szokta? — Ráérünk. — felelt gyorsan Georgina. — Ne siettessünk semmit. É­n néha úgy érzem már magam, mintha igazán a menyasszonya, a felesége volnék. Hisz senkit sem ismerek magán kívül, miért türelmetlenke­dik? Itt vagyok, a magáé vagyok. Esküszöm, hogy soha-soha nem hagyom el. - Valamely lóverseny-toalettről beszélt az anyja? Szegény anyám, ő nagyon furcsa asszony. A fejébe vette, hogy azt a kis vagyont, amit játékon el­veszített, játékon nyeri vissza. Játszani akar a turfon. Pedig ennek, ugy­e, nem sok értelme van? Azonkívül bármikor belebotolhatunk Pálháziba, aki maga is szen­vedélyes sportsman.­­ Ez volna a legkisebb baj, — felelt Szindbád. — Ellenben itt volna az ideje, hogy beiratkozzon a sziniakadémiára . . . — Majd ősszel, — vágott közbe gyorsan Geor­gina. — Addig csak magának akarok élni. Úgy sem szerettem még senkit, csak magát, Szindbád. Mindjárt az első perctől, amikor megláttam, amikor az álarcos­bálon megszólítottam . . . Soha férfi nem hatott reám annyira, mint maga. Miért akar eltávolítani magától? Az öreg asszonyság még csak a nyolcszázadik lé­pésnél tartott, de Szindbád, bármiként szeretett volna, nem tudott addig felelni, amíg a kilencszázadik lépés is elmúlott. Akkor eszébe jutott, hogy mit is kellene mondani ... De Georgina elvonta a kezét kezéből és az egykori színésznő fáradtan megérkezett.­­ A szállodai szobalánytól azt hallottam, hogy a Makkalsoban nagyszerű frankfurtit kapni. Ha senki­nek sincs kifogása ellene, menjünk ma oda vacsorázni. Az udvari színházban — midőn tagja voltam, — gyak­ran laktam jól öltözőmben frankfurtival, holott elő­adás után pezsgős, osztrigás vacsora várt rám az Im­­perialeban. Az öreg asszonyság komoly, hosszú lépésekkel megindult előre, mielőtt pihent volna a kilencszáz lé­pés után. — Anyám már megbarátkozott az egész szállo­dával, — mondta búskomolyan Georgina. — Ő csak akkor tudott igazán nagyúri dáma lenni, midőn Ma­riett nem engedte, hogy más legyen. Mariett bezzeg nem tűrte, hogy a cselédekkel szóba álljon. A Makkalsóbeli vacsora után az öreg asszonyság egyszer bizalmasan félrevonta Szindbádot a fogadó­ban, mialatt Georgina az esti sétához öltözködött. — Kedves úr, én mindig tudtam önről, hogy okos ember. Nem lepi meg tehát kérésem. Ön sokkal isme­rősebb Budapesten, mint mi, kérem tehát egy kis szí­vességre. Itt van ez az antik gyűrű. Boldogult. Rum­mergarten báró húzta az ujjamra egy nagy szerepem­ után. Azt hiszem az Idegen nőben játszottam. Kérem helyezze el ezt a gyűrűt megfelelő helyen. Szindbád az ajkába harapott. — Mekkora összegre van szüksége? — kérdezte csendesen. — Körülbelül ötven forintot tesz ki a tartozásunk a szállodában. Mak­ett, nem tudom mi történt vele, nem volt most pontos. — Rendben van. — felelt szégyenkezve Szindbád és tárcája után nyúlt. Ám az egykori színésznő roppant fölháborodott. Elvörösödött és rekedten rikácsolta: — Uram, én nem pénzt kértem, hanem a gyűrűm elzálogosítására kértem föl. Ismeretlen nő vagyok a városban. Bármely úriembert fölszólíthatnék e csekély szívességre. Szindbád érezte, hogy igen sápadt és indulatok kergetőztek a szívében. Átvette­ a gyűrűt. — Vén banya, — gondolta magában. — Ismerlek. Másnap visszaküldte a gyűrűt, valamint mellékelt ötven forintot az öreg asszonyság címére. Aznap nem látta Georginát. Az asszony azt üzente, hogy a feje fáj. Harmadnap Georgina elküldte az öt­ven forintot. ,,Kérem, bocsásson meg az anyámnak. Már nagyon öreg asszony." Ezt írta Georgina. Ezután nemsokára Szindbádunkat lakásán, amely a Két oroszlánhoz címzett pesti fogadóban volt általá­nosságban, egy délelőtt két marcona huszárkapitány kereste föl. — Spics ... — mondta az egyik kapitány. — Srics ... — ismételte a másik. — Örvendek, — felelt Szindbád. — Pálházi barátunk nevében, — folytatta ,,Spics". — Ha lehetne még ma este, — tódította „Srics" és óráját kivonta. Szindbád végignézett a köpönyeges férfiakon, ko­moly, meglett férfiak voltak, akik bizonyára igen tisz­teletreméltó modorban szoktak viselkedni a szalonok­ban vagy a társas összejöveteleknél. A nadrágjuk azonban kissé gyűrött volt, amiből Szindbád kitalál­hatta, hogy a katonai irodában működnek a vésztjósló arcú férfiak. — Tegnap óta keressük önt, — mondta némi éles­séggel ,,Szics". — Húsz helyen is voltunk a­­ városban, ahol ön meg szokott fordulni.­­— Még a Trieszt-szállodában is, — tódította ,,Spies", akinek olyan hangja volt, mint egy üres hor­dónak. — Tehát. . . Szindbád elkeseredve nevetett. — Remélem jól ráijesztettek a hölgyekre? — ,,Szics", aki zömök és vörösbajuszú férfiú volt, de ár­tatlan kék szeme arca zordonságával nem állott össz­hangban, sarkantyúját megpengette.­­—­ Mi nem szoktunk nőkkel az eféle dolgokról tár­gyalni. Csupán megüzentük önnek, hogy a saját érde­kében jelentkezzék nálunk. — Köszönöm figyelmüket, uraim, — felelt Szind­ .578

Next