Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1912-04-07 / 15. szám - Krúdy Gyula: Francia kastély / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Szerkeszti Herczeg Ferenc Előfizetési ára Félévre 10 korona Előfizetési ára Negyedévre 5 korona 1912 április 7 J 5. szám XVIII. évfolyam FRANCIA KASTÉLY Regény írta KRÚDY GYULA Folytatás — Én csak egyszerű 110 vagyok, — mormogta némi megindultsággal, — de sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb lehessen bárki az ember szívéhez, — pláne, miután a Shakespere-előadások még vasárnap délután is félig üres ház mellett mennek. Mit akar Shakespere az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletreméltó angol ember volt, bár ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb állapotban ábrázolja egy korcsmaszobában! Belenyugszom, hogy a színészetért sokat szenvedett és majdnem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk az öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn álrontó napokon büszkén a mellét verdeste az irodában és kiállhatatlanul hazudozott, hogy bátran elmehetett volna kapálni, ahelyett hogy színész lett volna. — Asszonyom, — felelt nemes hévvel Szindbád, — hisz Julia kegyednek legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a régi Nemzetiben vendégként játszott! — Mit ér az, ha már nem játszom, — mondta vállát vonogatva a színházigazgatóné. — Gyermekeim vagyonát, kevés félretehető vagyonkánkat mégis csak elviszi Shakespere. Ezek a drága régi lim-lomok. Vagyonban kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a göngyölegek gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták, midőn Stranszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdonosa, egy égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe és zsebéből egy régi Shakespere-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a tilos dohánylevelet a paraszt szűrő újjából. És a régi szerepeket is mind elfelejtettem, már, mert hisz itt a kutyának se kell Shakespere! Azt mondja, hogy újra megtanulhatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm? Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet anyjának szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a magáét. Nem azért lettem direktornő, hogy kimustrált öregasszonyokat játszak. Ha már nem játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam helyette? . . . Nem, nem, Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszínész korában, de én már mégis csak a legünnepeltebb színésznő voltam Magyarországon, akinek ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel. Az ördög vigye el Shakesperet! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiatalabb nőből is öregasszonyságot csinálnak a színpadon. A falon, három oldalról régi Shakespere-alakítók ódon képei lógnak alá. Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi, (amely a régi angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a Shakespere-korabeli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Falstaff ült a bormérésben és mögötte a kanyargó utca látszik nyurga, egyenetlen házaival, fecsegve állnak a sarkon a ,,víg nők", máshol törpe jegenyék látszanak egy folyó partján, régi fametszetben, — és harminc forintot vitt el érte Stronszky, — mint Kisfalviné mélabúsan megjegyezte. — Istenem, — rebegte az asszony, ügyesen előcsalt könnyek között, — inkább mentem volna egy színészhez, egy komikushoz vagy Kerékjártóhoz, aki jeles drámai erő minden társulatnál, mint egy direktorihoz. A pénz inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje vagyunk ebben a városban. Elviszi Shakespere! Habár antik ékszereimet, (amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott) nem igen cserélném el a Somogyi direktorné brilliánsaival. Könnyű neki! — De nincs is hat egészséges gyermeke. Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hódolattal megcsókolja az asszony kezét. — Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb színésznő. E két ellentétes állapotot senki sem oldotta meg oly könnyűszerrel, mint kegyed, drága asszonyom. Mondja, ismeri a Pálháziékat a városban? — kérdezte Szindbád és egy ócska fóliánst vett le a polcról, amelyben csupán arról volt szó, hogy a Shakespere királyi udvarainál milyen volt az öltözködés divatja. A színházigazgató neje nyomban bólintott a trónuson, ahol helyet foglalt. — Nagy rajongóim voltak, midőn még a színpadon játszottam Júliát vagy Oféliát! — És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol a színésznők szívesen fogadtatnak ? — Pardon, nem színésznők, hanem a színésznő! — felelt Márta asszony némi büszkeséggel. — Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a Pálházi hölgyeknek, de holmi táncosnők vagy ugrándozó énekesnők sohasem foglalhattak helyet nemes,, antik szalonjukban. Csupán a drámát tartották művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban. — Sajátságos hölgyek, — mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában ideoda közlekednek, — soha sem hallottam még hasonló esetről. Elvált asszonyok, egy férfi elvált feleségei és a legnagyobb barátsággal élnek. Regényekben . . . — Ördögöt, — mondta a színházigazgató neje. — Igen közönséges história az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy Mariettet. Mariett fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy kamarás özvegye, némi kis birtok, valami készpénz és sok régi ékszerek tulajdonosnője megengedhette magának azt a lukszust, hogy az elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már szintén nagyocska volt és akár nyomban is férjhez mehetett volna Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni Pálházihoz. — Érdekes. — A manóba! Ez is érdekes? Roncsy aféle kurta- 353 32