Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1912-04-07 / 15. szám - Krúdy Gyula: Francia kastély / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Szerkeszti Herczeg Ferenc Előfizetési ára Félévre 10 korona Előfizetési ára Negyedévre 5 korona 1912 április 7 J 5. szám XVIII. évfolyam FRANCIA KASTÉLY Regény írta KRÚDY GYULA Folytatás — Én csak egyszerű 110 vagyok, — mormogta némi megindultsággal, — de sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb lehessen bárki az ember szívéhez, — pláne, miután a Shakespere-elő­adások még vasárnap délután is félig üres ház mellett mennek. Mit akar Shakespere az én uramtól? Bele­egyezem, hogy tiszteletreméltó angol ember volt, bár ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb állapotban ábrázolja egy korcsmaszobában! Belenyug­szom, hogy a színészetért sokat szenvedett és majd­nem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk az öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn álrontó napokon büszkén a mellét verdeste az irodában és kiállhatatlanul hazudozott, hogy bátran el­mehetett volna kapálni, ahelyett hogy színész lett volna. — Asszonyom, — felelt nemes hévvel Szindbád, — hisz Julia kegyednek legszebb szerepe volt. És Ofé­lia, amelyben a régi Nemzetiben vendégként játszott! — Mit ér az, ha már nem játszom, — mondta vál­lát vonogatva a színházigazgatóné. — Gyermekeim va­gyonát, kevés félretehető vagyonkánkat mégis csak el­viszi Shakespere. Ezek a drága régi lim-lomok. Va­gyonban kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a göngyölegek gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták, midőn Stranszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdo­nosa, egy égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kis­falvi fülébe és zsebéből egy régi Shakespere-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a tilos do­hánylevelet a paraszt szűrő újjából. És a régi szerepe­ket is mind elfelejtettem, már, mert hisz itt a kutyának se kell Shakespere! Azt mondja, hogy újra megtanul­hatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm? Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet any­jának szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a ma­gáét. Nem azért lettem direktornő, hogy kimustrált öregasszonyokat játszak. Ha már nem játszhatom Ofé­liát, talán az öreg dajkát válasszam helyette? . . . Nem, nem, Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszí­nész korában, de én már mégis csak a legünnepeltebb színésznő voltam Magyarországon, akinek ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel. Az ördög vigye el Shakesperet! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiata­labb nőből is öregasszonyságot csinálnak a színpadon. A falon, három oldalról régi Shakespere-alakítók ódon képei lógnak alá. Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi, (amely a régi angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a Shakespere-kora­beli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Fal­staff ült a bormérésben és mögötte a kanyargó utca lát­szik nyurga, egyenetlen házaival, fecsegve állnak a sar­kon a ,,víg nők", máshol törpe jegenyék látszanak egy folyó partján, régi fametszetben, — és harminc forin­tot vitt el érte Stronszky, — mint Kisfalviné mélabú­san megjegyezte. —­ Istenem, — rebegte az asszony, ügyesen elő­csalt könnyek között, — inkább mentem volna egy szí­nészhez, egy komikushoz vagy Kerékjártóhoz, aki je­les drámai erő minden társulatnál, mint egy direktor­ihoz. A pénz inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje vagyunk ebben a város­ban. Elviszi Shakespere! Habár antik ékszereimet, (amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott) nem igen cserélném el a Somogyi direktorné brilliánsaival. Könnyű neki! — De nincs is hat egészséges gyermeke. Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hó­dolattal megcsókolja az asszony kezét. — Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb szí­nésznő. E két ellentétes állapotot senki sem oldotta meg oly könnyűszerrel, mint kegyed, drága asszonyom. Mondja, ismeri a Pálháziékat a városban? — kérdezte Szindbád és egy ócska fóliánst vett le a polcról, amely­ben csupán arról volt szó, hogy a Shakespere királyi udvarainál milyen volt az öltözködés divatja. A színházigazgató neje nyomban bólintott a tró­nuson, ahol helyet foglalt. — Nagy rajongóim voltak, midőn még a színpa­don játszottam Júliát vagy Oféliát! — És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol a színésznők szívesen fo­gadtatnak ? — Pardon, nem színésznők, hanem a színésznő! — felelt Márta asszony némi büszkeséggel. — Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a Pálházi höl­gyeknek, de holmi táncosnők vagy ugrándozó énekes­nők sohasem foglalhattak helyet nemes,, antik szalon­jukban. Csupán a drámát tartották művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban. — Sajátságos hölgyek, — mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában ide­oda közlekednek, — soha sem hallottam még hasonló esetről. Elvált asszonyok, egy férfi elvált feleségei és a legnagyobb barátsággal élnek. Regényekben . . . — Ördögöt, — mondta a színházigazgató neje. — Igen közönséges história az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy Mariettet. Mariett fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy kamarás özvegye, némi kis birtok, valami kész­pénz és sok régi ékszerek tulajdonosnője megenged­hette magának azt a lukszust, hogy az elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már szintén nagyocska volt és akár nyomban is férj­hez mehetett volna Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni Pálházihoz. — Érdekes. — A manóba! Ez is érdekes? Roncsy aféle kurta- 353 32

Next