Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1912-04-14 / 16. szám - Krúdy Gyula: Francia kastély / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

395 Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára­k Előfizetési ára Félévre 10 korona Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 5 korona XVIII. évfolyam 1912 április 14 Szám FRANCIA KASTÉLY Regény írta KRÚDY GYULA Folytatás HATODIK FEJEZET, amelyben egy kis gyermek sír.­ ­ Szinbád tulipánokat rajzolt botjával a hóba a színház hátulsó bejáratánál, mert mostanában mindig tulipánt rajzolt a hóra, amidőn délutánonkint a folyóparton hosszan elsétálgatott. A folyópartról lát­szott egy erkély, rajta sampa-függönyök és a kis kert haván Szindbád még igen jól látja azon réginek tetsző éjszaka nyomait. Hosszan sétált tehát, mint egy nyu­galmazott alezredes az irodából, az erkélyt, a folyót, a messzi halmokat csodálatos érdeklődéssel figyelte, a bástyafalban, mely útjában állott, verebek fészkeltek. Még a verebek számára is volt egy-két megfigyelő tekintete. ,,Joghallgató vagyok ismét Szigeten!" — gondolta magában Szindbád és tényleg csak egy jo­gász ámulhat annyit azon körülmény fölött, hogy az erkélyajtó mindezideig nem nyílott ki. Szindbád csak­nem harmadik napja nem látta Georginát. Legutoljára is csupán egy percig láthatta, egy el­dugott régiség-kereskedés homályos ablaka mögött. A kis bolt a bástyafal tövében húzódott meg és a kira­katban nemcsak­­ ódon kéziratok, de mindenféle régi ékszerek is helyet foglaltak. Násfák, kösöntyűk és lán­cok, amelyeket kétszáz év előtt viseltek a dámák. Amott egy régi kis biblia, itt egy megsárgult rózsafüzér. Kar­dok és forgók, bádogdobozokban régi oltárterítők . . . Szindbád a kirakat ablakán át észrevette a boltban Georginát és Mariettet, amint Türm úrral az üzletben alkudoztak. Türm úr mindenben olyan volt, amilyen­nek egy régiségkereskedőnek illik lenni. Kicsiny, ko­pasz, pápaszemes emberke volt, az arca ellenben olyan finom, mint egy régi kámea. Mondják, hogy a város­kában, ahol a nők és férfiak igen szerették az ékszere­ket. Türm úr holmijai közkedveltségnek örvendenek. Az antik ékszerek többnyire pótolják a megfizet­hetetlen drágaköveket, a brilliáns modern találmány, és a városkában takarékos emberek laktak. Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoz­tak, amelyek kopott bőrtokokba voltak zárva és egy-egy régi asszony pasztell-képét rejtették magukba. Szind­bád látta a maroquin-kötésű női arcképeket, amint azo­kat egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták. Mariett és Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme emlékeit, és Szind­bád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin-kötésbe volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt és egy késői rajongó ágya fölött függ­nének valahol,­­valamerre... A boltajtó kinyílott. Szindbád mély tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül bólintottak, majd Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszú léptekkel tovább lépke­dett a girbe-gurba­ utcácskában, a vékony hóban. Mi­dőn visszavette volna a tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó szemével találkozott a szeme. A finomfej­ű boltos előbb gyanakodva, majd figyelmesen, később nyájasan pillantott a boltja előtt állongó idegen úrra és Szindbád már azon gondolkozott, hogy mégis csak megvásárol egyet a hölgyek által a bolti asztalon hagyott képecskékből, amidőn jobbnak látta kullogó, óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó dámák után venni útját. A nőket messziről hazáig kísérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt és ácsorgott az ablak alatt. És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, ép­pen a színház hátulsó bejáratánál is, ahol egy ócska lá­dán ülve a lábát lóbálta délután, mert egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg mellette és kis kettyűs kezét nyújtotta. — Még mindig búslakodik, Szindbád ? — kérdezte pajkos részvéttel. — Igazán sajnálom, hogy megszo­morítottam. Nem, többé nem kacérkodom senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen­ érzékeny ke­délyt valóban nem szeretnék megbántani. — Kivel kacérkodott? — kérdezte Szinbád némi csodálkozással. — Helyes, ön büszke férfiú, — felelt Szalánczi kisasszony és az esti szín­lapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve és éppen egy­szerűségével volt hajlandó föltűnést kelteni. A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetle­nül végigbetűzte az ócska ajtón, amelyen a ragasztó­szer és a régi színlapok, elmúlt szép esték sír­emlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép remény, sóhajtás, boldogság és keserv rej­tőzködik az ócska színlapok mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Demeter igazgató kéri rendületlenül a nagy­érdemű közönség kegyes pártfogását. — Tudom, hogy megvet, — mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi Edit. — Ismerem én magát­ alaposan, Szindbád úr! Magának középkori szerzetes­házi főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúz­hatta volna a feslett barátokat! De hogy azért megha­ragudjon egy okos ember, mert egy színésznő egy vi­rágcsokrot elfogad, amit a zenekarból fölnyújtottak! Ilyent igazán még soha sem hallottam! Remélem le­gyalázott a sárga földig azóta helybeli ismerősei, ba­rátai előtt. Tán még Stánczy Pistának is elpanaszolta az esetet és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a kottát! Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szóra­kozott ember volt,­­mert nem nyílik ki soha az erkély­­ es 393

Next