Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1912-04-14 / 16. szám - Krúdy Gyula: Francia kastély / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
395 Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési árak Előfizetési ára Félévre 10 korona Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 5 korona XVIII. évfolyam 1912 április 14 Szám FRANCIA KASTÉLY Regény írta KRÚDY GYULA Folytatás HATODIK FEJEZET, amelyben egy kis gyermek sír. Szinbád tulipánokat rajzolt botjával a hóba a színház hátulsó bejáratánál, mert mostanában mindig tulipánt rajzolt a hóra, amidőn délutánonkint a folyóparton hosszan elsétálgatott. A folyópartról látszott egy erkély, rajta sampa-függönyök és a kis kert haván Szindbád még igen jól látja azon réginek tetsző éjszaka nyomait. Hosszan sétált tehát, mint egy nyugalmazott alezredes az irodából, az erkélyt, a folyót, a messzi halmokat csodálatos érdeklődéssel figyelte, a bástyafalban, mely útjában állott, verebek fészkeltek. Még a verebek számára is volt egy-két megfigyelő tekintete. ,,Joghallgató vagyok ismét Szigeten!" — gondolta magában Szindbád és tényleg csak egy jogász ámulhat annyit azon körülmény fölött, hogy az erkélyajtó mindezideig nem nyílott ki. Szindbád csaknem harmadik napja nem látta Georginát. Legutoljára is csupán egy percig láthatta, egy eldugott régiség-kereskedés homályos ablaka mögött. A kis bolt a bástyafal tövében húzódott meg és a kirakatban nemcsak ódon kéziratok, de mindenféle régi ékszerek is helyet foglaltak. Násfák, kösöntyűk és láncok, amelyeket kétszáz év előtt viseltek a dámák. Amott egy régi kis biblia, itt egy megsárgult rózsafüzér. Kardok és forgók, bádogdobozokban régi oltárterítők . . . Szindbád a kirakat ablakán át észrevette a boltban Georginát és Mariettet, amint Türm úrral az üzletben alkudoztak. Türm úr mindenben olyan volt, amilyennek egy régiségkereskedőnek illik lenni. Kicsiny, kopasz, pápaszemes emberke volt, az arca ellenben olyan finom, mint egy régi kámea. Mondják, hogy a városkában, ahol a nők és férfiak igen szerették az ékszereket. Türm úr holmijai közkedveltségnek örvendenek. Az antik ékszerek többnyire pótolják a megfizethetetlen drágaköveket, a brilliáns modern találmány, és a városkában takarékos emberek laktak. Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoztak, amelyek kopott bőrtokokba voltak zárva és egy-egy régi asszony pasztell-képét rejtették magukba. Szindbád látta a maroquin-kötésű női arcképeket, amint azokat egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták. Mariett és Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin-kötésbe volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt és egy késői rajongó ágya fölött függnének valahol,valamerre... A boltajtó kinyílott. Szindbád mély tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül bólintottak, majd Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszú léptekkel tovább lépkedett a girbe-gurba utcácskában, a vékony hóban. Midőn visszavette volna a tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó szemével találkozott a szeme. A finomfejű boltos előbb gyanakodva, majd figyelmesen, később nyájasan pillantott a boltja előtt állongó idegen úrra és Szindbád már azon gondolkozott, hogy mégis csak megvásárol egyet a hölgyek által a bolti asztalon hagyott képecskékből, amidőn jobbnak látta kullogó, óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó dámák után venni útját. A nőket messziről hazáig kísérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt és ácsorgott az ablak alatt. És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, éppen a színház hátulsó bejáratánál is, ahol egy ócska ládán ülve a lábát lóbálta délután, mert egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg mellette és kis kettyűs kezét nyújtotta. — Még mindig búslakodik, Szindbád ? — kérdezte pajkos részvéttel. — Igazán sajnálom, hogy megszomorítottam. Nem, többé nem kacérkodom senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen érzékeny kedélyt valóban nem szeretnék megbántani. — Kivel kacérkodott? — kérdezte Szinbád némi csodálkozással. — Helyes, ön büszke férfiú, — felelt Szalánczi kisasszony és az esti színlapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve és éppen egyszerűségével volt hajlandó föltűnést kelteni. A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetlenül végigbetűzte az ócska ajtón, amelyen a ragasztószer és a régi színlapok, elmúlt szép esték síremlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép remény, sóhajtás, boldogság és keserv rejtőzködik az ócska színlapok mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Demeter igazgató kéri rendületlenül a nagyérdemű közönség kegyes pártfogását. — Tudom, hogy megvet, — mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi Edit. — Ismerem én magát alaposan, Szindbád úr! Magának középkori szerzetesházi főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúzhatta volna a feslett barátokat! De hogy azért megharagudjon egy okos ember, mert egy színésznő egy virágcsokrot elfogad, amit a zenekarból fölnyújtottak! Ilyent igazán még soha sem hallottam! Remélem legyalázott a sárga földig azóta helybeli ismerősei, barátai előtt. Tán még Stánczy Pistának is elpanaszolta az esetet és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a kottát! Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szórakozott ember volt,mert nem nyílik ki soha az erkély es 393