Uj Idők, 1913 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1913-09-14 / 38. szám - Kiss József: Intermezzo / Költemények - Lovik Károly: Éjféli beszélgetés / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
gény rabja és azért halt meg, mert szomorú voltam, olyan finoman szomorú, amilyenek csak elhagyott és behavazott hegyi tavak tudnak lenni. Ezt a hasonlatot egy költő mondta rólam; a költő később tébolydába került, ahol harisnyákat horgolt és a lenyugvó napnak képzelte magát. Ilyen hatalmas és szép volt az én szomorúságom, Jozefin; éreztem, hogy törékeny, finom és mégis győzhetetlen vagyok, hogy magasan járok az emberek fölött, akik a kacagáshoz, a zsíros földhöz, olcsó dolgokhoz tapadnak. Egyszer Bécsben, egy hangversenyen Chopint hallottam játszani, hirtelen, önkénytelenül rámnézett és egy pillanatig tanácstalanul, ijedten ült bársonyszékén. Azt hittem, nem tud tovább zongorázni, aztán lecsukta a szemét ... és soha többet nem találkoztam vele az életben. De talán én élek utolsó munkáiban; ki tudja, a férfiak bohók! És egyszer egy főherceg azt mondta, hogy éppen olyan vagyok, mint a megboldogult felesége és segédtisztjével elkérte a gardéniát, amely a hajamban volt. — És mindig csak egyet szerettél ? — kérdezte a leány mogorván. — Mindig csak egyet, hogy gondolhattam volna másra, hiszen neki köszönhettem a legnagyobb szenvedélyt, neki a hosszú éjszakák furcsa ábrándjait, tarka és mégis bánatos képzelődéseit. Hány téli éjszakán ültem itt, ebben a karosszékben és néztem végig a völgyön, mialatt sírtam, gyötrődtem és mégis azt éreztem, amit a legboldogabb ember sem tud, hogy — hogy is mondjam csak, — hogy nincsen bennem semmi földi, hogy semmi közöm házakhoz, emberekhez, sárhoz és köznapi dolgokhoz. Száműzött királynénak képzeltem magamat, a bánat fejedelemasszonyának, aki halkan jár a zajtalan, sötét vizek partján és olyan gőgösen néz a könnycseppjeire, mint más a gyémántjaira. Igen, Jozefin, sokan bolondultak a szomorúságom után, abban a korban a férfiak még szívesen ábrándoztak, Henrik-szakállat viseltek és éjjelenkint titokzatos nőkről írtak naplókat. — És mi lett belőle? — Oh, ki tudná megmondani? Eltűnt és én soha többé nem láttam. Lassan elfoglalt a vallás, a katholikus vallás, mert Luther oly gőgös és kemény, nem tudott megvigasztalni, aztán sokat olvasgattam. Manon Lescaut és egy keresztes lovag följegyzéseit, —• sokat zongoráztam és sokat ültem a holdvilágban. Ha visszagondolok elmúlt életemre, úgy tetszik, mintha mindig enyhe holdfényben jártam volna, közöttem minden ezüstös volt, a fák, a mi öreg lyukas akácaink csupa komoly ciprusok és a felhők nagy gyászzászlók, amelyek az égbolttól az Olt medréig csüngöttek alá. Oh, mily finom volt mindez: titokzatos árnyékaim, ábrándos lovagjaim, törékeny álmaim, és íme, vége, vége mindennek, megöregedtem, elkészültem, most te kerülsz sorra, Jozefin. — De én nem ezt akarom, — fakadt ki a leány haragosan •— én boldog akarok lenni. Az asszony nem törődött Jozefin szavaival, meggyújtotta a lámpát, előkereste az ezüst tükröt és belenézett. Az üveglapról barátságos, nyugodt arc nézett vele szembe, a homlokon finom ráncok — mint a régi porcellánon — és a hajban vékony, fehér szálak, amelyek lassan remegtek, mint egy hegedű mély húrja. — Vége, vége — szólt újra az asszony és elment az ablaktól — szép volt, tehát nem is tarthatott örökké, íme, neked adom át éjszakáimat, könnycseppjeimet, szomorúságomat, óh, hogy irigyellek! A leány csodálkozva nézett anyjára, aztán kissé visszahúzódott és félelmében kevés hijja, hogy sírni nem kezdett. Az asszony megsimogatta a fejét és az ölébe ült. — Ilyen bolondság az élet, — szólt befonva Jozefin borzas haját, — ki tudna kiismerni egy asszonyt? Az emberek soha nem ismerték igazán, soha, pedig . . . Kinyúlt, mint a jegenye az eső után, aztán vigasztalanul nézett a lámpába. Ahogy a szeme kitágult, látszott, milyen öreg, halovány arcán csillagba szaladtak a ráncok és a tekintete aggodalmas volt, mint az elkésett utasoké. — Elmenjünk aludni — tette le csöndesen a tükröt — hadd álmodjak és hadd szomorkodjak egy utolsót. Holnap már kacagni fogok és ez a kacagás, kis leányom, azt fogja jelenteni, — nos, mit is? — azt, hogy az édesanyád meghalt és nincs hatalom a világon, amelyik még egyszer föltámassza poraiból. Diákok repülőgép-modelljeinek kiállítása a Vigadóban, amelyen negyven repülőképes, jól megkonstruált modell van kiállítva. Az Uj Idők számára fényképezte Bálint János 27* 290 Modern kertek Nemrégiben egy csöndes, öreg gráci ház kis kertjében ültem. Széles diófák alatt, érc és mosolygó almafák közt megelégedetten terjeszkedett a családi boldogság. Rigó fütyült a fákon, száz esztendős öreg ember tisztogatta a pondrókat, a petúniák finom kis csövéből szállt a virágpor, széjjel ebbe a csöndes világba, amelyben minden olyan volt, mintha élő példázat akarna lenni egy elhalkult fejezethez: nagyanyáink kertje. Akkor már távol voltam nagy történeti muzsikálásoktól, nyírott alléektól, sóhajtó orangeriektől, zöld labirynthek lélekzetvételétől, a múltnak pátoszától. Mindezek emléke itten elfakult. Ami körülöttem volt, nem volt többé egyenletes, szédítő staccatoja fáknak, vízesésnek, rakétáknak és pásztorfurulyának, — a történelem megkopott körülöttem és ami megmaradt belőle, nem volt hangosabb, mint egy zenélő-óra hengerműve, mely a Dunári-valcert játsza. Ez a kert egy becsületes, tiszta polgári rendről szólt és enyhe gondolatokat sugallt nemcsak e rendről, mellyel eggyé vált, hanem mindarról, ami a mai kertnek a lelkéhez tartozik.