Uj Idők, 1913 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1913-11-23 / 48. szám - Krúdy Gyula: Tivoli / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Szabolcska Mihály: Hazafelé / Költemények
hogy a Loli tündöklő, lágy és mély szeme alalatt, míg ő fanyarul és hidegen nézte, lassan megtelt könnyel. Ő nem is látta még eddig ezeket a könnyeket, csak megérezte őket. — Lolika. — mondta meghatva. — Lolika, én ... Nem tudta folytatni. Loli összeszedte magát, megrázta a fejét, elfordult és gyorsan mondta: — Kérem, jöjjön addig az én szobámba, míg... Néha három óra is van, mire papa itthon van; ma sietni fog, de azért egy jó negyedóránk van még. Elindult. Monostory szótlanul ment mellette. A Loli szobájában Monostory meglepetve nézett körül. Loli észrevette. — Nem tetszik ? — kérdezte. — Én imádom .. . én pácoltattam ilyenre ... Az én színem a lila. Mindenem lila. Monostory elmosolyodott. Loli észrevette, nevet. — Kinevet! — mondta ijedten. — Már megint ki-Folytatjuk. 51* Hazafelé Lassan megy a posta. Nem lehet rábíznom iiti szerelmemet . . . Csapodár a szellő, Arra sem lehet. Madárra ha bíznám: Az erdőkbe vinné, Új nyárt kezdeni.. . Vad galambok fészkét Melegíteni! Felhőre ha bíznám: Fekete ruhája Gyászt jelentene, Kis cselédimet csak Búsítná vele. Eridj el te, lelkem. Gondolatod szárnyán Hamar ott teremt: Ahol úgy is ott jársz, Szünös szüntelen. — S öleld sorra őket. Szótalan gyönyörrel, Ahogy én teszem: Mihelyt holnap este Haza érkezem! Szabolcska Mihály. Tivoli Esterházy Elbeszélés Irta KRÚDY GYULA Fruzinka elutazott Füredről és Micskei, más néven ven Mitskei, amint közönségesen írni szokta a nevét, órák hosszáig szokott láttatlan tájakra, köddé válott erdőkre, levegővé lett öreg faliszekrényekre bámulni. A szerelem elutazott és Micskei napokig elfelejtette a csizmáját éjjel a fogadói szoba ajtaja elé tenni, ahol még nemrégiben — az Esterházy-folyosóján, a piros szőnyegen, csendes éjfélen, midőn hazaérkezett és a lépcsőn fölmenet azon gondolkozott, hogy megtölti az inturgens pisztolyt a szobájába érve és tíz percen belül darabokra lövi szívét, amely neveletlenebbül viselkedett minden illemszabálynál, — a folyosóra érve boldog-boldogtalansággal állott meg a numero 7 fehérre festett ajtaja előtt és szinte önkívületben pillantott az ajtó elé helyzett cipőkre, a Fruzinka cipőjére. Bolondság, de igaz, hogy e szokatlanul kis cipők vigyáztak Micskei úrra, komor nyírségi földbirtokosra, aki odahaza puszta kézzel szokott rendet teremteni a bicskázó kubikusok között, szabályosan dolgozván öklével, mint egy acélgép, két kis cipő — a legjobb, amelyet ezidőtájt Magyarországon asszony viselt, — a fogadói fehér ajtó előtt a földre ejtve, mint két virágszirom, mint gyöngéd női álmok, — Micskei Miklóst, szabadságharcost, később császári tisztet, majd összeráncolt szemöldökű, mogorva és a hallal többször szembenéző nyírségi úriembert oly szelíddé tett, mint egy szöghajú gyermeket. Percekig állott a Fruzsina cipői felett, amíg kezébe merte venni e gyöngéd költeményeket, amelyekben olyan rózsaszínű szalag volt fűzve, mint az almafavirág színe. Éjfélig ivott, kártyázott, az asztalt is megdöngette és a nagybőgőst pohárral dobálta, szerette volna, ha osztrák katonatisztek nőinek ki a pádimentumból körülötte, akikkel tülekedni lehetne, vagy jönne valaki, kellemetlen arcú idegen, akit minden ok nélkül megsérteni lehetne, másnap nehéz kardokkal párbajozni, mezítelen mellel, vérbenforgó szemmel sújtani az acéllal, gyermekkori mestere, a szökevény lengyel cselvágásait alkalmazni, s végül, az utolsó üveg bornál, már vérben úszik a kaszárnya vívóterme, a kardok kicsorbultak és párolgó, sötét köd telepedik agyvelejére, szinte nagy messzeségből hangzik a cigányok lágy muzsikája. ,,Szeretlek, szerettelek" mondják a hegedűk, az öreg fuvolás kidagadt arccal fújja, mintha az élete függne a nótától és a cimbalmos legény hangszerére fekszik, mintha a szívét kalapálná befelé a húrokba, a banda nagyapja, a szürke dróthajú kontrás megértő szomorkodással bólongat a vonónak és a füstös külseje miatt szégyenkező nagybőgős bánatában leginkább a falba szeretne belefújni, — ekkor éjfélt ütött az Esterházyban az óra és Micskei Miklós csendre intette a cigányokat. Fruzsna elutazott, de egyik cipője ott maradt. Félcipő volt ez, aranyfonállal hímezve, mintha egy napkeleti hercegnő felejtette volna itt, midőn erre utazott és Zrínyi kapitánya elől menekült volna sötét hajnalon. A numero 7-ben a borosfejü Micskei nehéz lépteket hallott éjféltájban, — másnap bizonyos megilletődéssel nézett be a kopár ablakon. — üres volt a szoba, vak lett a tükör, a csizmahúzó, mint egy itt felejtett mérges kis kutya, amely meglepetésében oldalra fordult, néma vakkantással nézett farkasszemet Micskei Miklóssal az elhagyott szobából. Egyszerűen min- 555