Uj Idők, 1914 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1914-03-22 / 13. szám - Biró Lajos: Az Ábel-család / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Szávay Gyula: Az elsüllyedt világ harangja / Költemények
— Ábel Mór úr törzsvendége a kávéháznak. Déli sétája során szokott betérni ... és . . . ha kérdés nélkül szabad hozzáfűznöm: a Klein-kávéház nem az egyetlen.. . efféle kávéház, ahol Ábel Mór úr törzsvendég és ahol efféle üzleteket szokott kötni. Ábel Zsigmond kétségbeesett fölszisszenéssel rúgta ki maga alól a széket és a két kezét rászorította a homlokára. — Meg kell örülni! — kiáltotta panaszosan. — Uram, meg kell örülni. Százszor megtiltottuk már neki, százszor megfogadta, olyan helyekre, ahol rendesen üzleteket csinált, már nem is szabad járnia, eljár hát ilyen sötét kis kávéházakba . . . Elhallgatott. Összeszedte magát. Sajnálta, hogy ennyire kigombolkozott a kis ügyvéd előtt. — Még egyszer köszönöm, — mondta most már halkan — nagy szolgálatot tett nekem . . . talán módomban lesz valamikor viszonozni. Mindenekelőtt legyen holnap ilyentájban szerencsém, akkor ezt az ügyet az ön teljes megelégedésére el fogjuk intézni. Az ügyvéd elment, Ábel Zsigmond telefonoztatott a két öccsének, azután végigment az első emeleti irodákon és hazafelé indult. A kocsiját elküldte és gyalog sétált a háza felé. Mire hazaért, ott volt a két másik Ábel is és ekkor be lehetett hívni a negyedik Ábelt: hármuk apját, az öreg Ábel Mórt. Az öreg Ábel Mór vígan jött le az emeletről, ahol rezideált, mert abból a hírből, hogy mind a három fia együtt van, azt következtette, hogy ismét valami családi kitüntetés hírét hallja majd. Vígan jött le az emeletről, kis házisapkával a fején, a jobb kezét mély zsebébe dugva, bal kezében a pipájával. Derülten sétált be a fiai közé, de amikor közöttük volt, egyszerre elmúlt a jókedve. A jobbkezét kivette a zsebéből, a pipát kivette a szájából és gyanakodva nézegetett egyikről a másikra. A fiai sötéten hallgattak és az öreg erre harci állásba helyezkedett. A pipát egészen a földig tolta le; meggörnyedt hátát, amennyire lehetett, kiegyenesítette, a fejét fölemelte és jobb kezével simogatni kezdte a szakállát. Zsigmond fia kezdett beszélni és ekkor az öreg izgatottan, csillogó szemmel, de még teljes nyugalommal védekezett. Hanem a vitába beleszólott azután József fia, majd Arnold fia is, és ezt a két fiát az öreg még jobban lenézte, mint amennyire legidősebb fiát respektálta. Az öreg meg volt győződve róla, hogy ez a kettő csak vagyonerő és hogy a legidősebb nélkül már régen tönkretették, volna az üzletet, amelyet ő megteremtett és amelyet Zsigmond fia tett naggyá. Amikor tehát ez a kettő is beleszólt a vitába és amikor úri gőggel és haragos lenézéssel beszéltek az ő dolgairól, akkor ő is dühbe jött. Most már nem védekezett, hanem támadt. Mint egy megszorult öreg ragadozó állat, úgy osztogatta jobbra-balra a véres harapásokat. A József fia társadalmi törtetése, azután az Arnold fia szeretői, majd — még ezt sem hallgatta el — a Zsigmond fia hiúságai kerültek először sorra. Az egyik meghal érte, hogy olyan társaságba kerüljön, amely őt nem akarja befogadni; a másik minden pénzt ellop a gyerekeitől és orfeumi nőkre költi; a harmadik kitüntetéseket akar és azt akarja, hogy a lapok írjanak róla. A vita egyre hevesebb lett és rettenetes jelenet lett belőle. Az öreg a két fiatalabb fiának megmondta, hogy ha nem volnának az ő fiai, nála még a könyvelőségig sem vitték volna és a legidősebbnek is megmondta, hogy nélküle mégsem volna ma az, aki. A fiai is félredobtak minden kíméletet és fölindultan, keményen, pattogóan mondták meg újra meg újra, mi az, amit az öreg csinál. Uzsora, uzsora, alávaló, piszkos uzsora. Az öreg ezt nem ismerte el. — Neki kell a pénz, én adom neki, a pénzt meg kell fizetni. Ennek üzlet a neve. — Uzsora. Uzsora? Az öreg fölemelte a pipaszárát. Velázquez Vénus-a a londoni National Galleryben, amelyet a britt állam Rokebytől 1.125,000 koronáért vásárolt meg 320