Uj Idők, 1914 (20. évfolyam, 1-26. szám)

1914-04-05 / 15. szám - Krúdy Gyula: A nemzet szerelmese / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Tivoli A nemzet szerelmese írta KRÚDY GYULA Régi kertekben, ligetek szélein, elhagyott gyalog­ösvények mentén találhatni sírokat, amelyeknek lakó­járól mit sem tudhatni. Különködő ember volt, nem akart a temetőbe menni a többiek közé, éjszaka magá­nyosan sétál a holdvilágban, — gondolja magában az utazó, míg útja tovább viszi az elhagyott sír mellett. A Thurzók és Csákyak kis felvidéki templomok falaiba szerettek temetkezni, ahol a papok a világ vé­gezetéig misét mondanak az istenfélő urakért. — Mits­kei Miklós a füredi erdőben, elhagyott tisztáson óhaj­tott nyugodni, mint régi fametszetek mutatják az ér­zelmes lelküeknek való nyugvóhelyet, mint az Anye­ginben Lenszky bús sírhalma. A sírhalomra szomorú füz ráborul és a nyulak, rókák nesztelen járása nem veri föl a csendet. Néha egy gyászfátyolos hölgy, — minden évfordulón, — lassú léptekkel hozza virágait és elgondolkozva telepedik a hantra. Míg odalenn Mitskei Miklós nyírségi földesúr boldog-boldogtalanul nyújtogatja fáradt tagjait. A komor gavallér, aki éle­tében összeszorított ököllel járt-kelt azokon az utakon, néha girbe-gurba sikátorokon, le-leült kőszentek lábá­nál és korcsmaasztaloknál, amint a sors már ezt kije­lölte: halálában úgy szeretett volna nyugodni, mint egy kis madár, amely késő ősszel eltűnik az erdőn és tavasszal szárnyacskájának egyetlen csontját sem ta­lálhatni. Mi­skei, — akiről mindnyájan tudjuk, hogy az elmúlt század hatvanas éveiben a legboldogtalanabb szerelmes volt Magyarországon, mert egy csalfa tán­cosnőt imádott, akit már nem is látott, a kezdő hu­moristák tán éppen Mitskei úron élesítették pennáju­kat és ha boldogtalan szerelmest metszett a fametsző kalendáriumokba és ócska képes újságokba, szintén róla vette a modellt, hogy mindenki okuljon e komor gavallér példáján és a nők a védegyleti bálon búsongó rokonszenvvel kérdezték meg gavallérjuktól a füzér­tánc alatt, vájjon még mindig levett kalappal kezében, Byron-köpenyben és lehajtott fővel áll Mitskei Miklós a nagy fa alatt, mint tavaly a Tanulságos Bakonyi Ka­lendáriumban megrajzolták, — a komor gavallér bán­tódását korának egész érdeklődése kisérte. A füredi vendégek széjjel vitték hírét Mitskei tragikumának az országban — Pesten és Kassán, de még az ecsedi láp mellett is néha megütött valaki egy hangot a téli esték beálltával, a népmesék és pletykák órájában, a nemzet szerelmesének bajáról. „Szerelmes, mint Mi­s­kei", — kapta föl a szólás-mondás az egykori daliás gavallér nevét, aki még nem régen, ötvenben, osztrák­katonatisztek bálját a garász-ostorral egymagában szét­verte. Az esztendő fordult és Füredre újra szállingózni kezdtek a vendégek. Az asszonynép talpa táncra visz­ketett, — mint abban az időben mondták, — a férfi­emberek eljöttek savanyuvizet inni, mert a tél hosszú volt s gyomrukat túlterhelték. Bizay úr, a „nemzet bárója" holló-fekete parókát rendelt Bécsben és a hin­tókról lesegítvén urambátyámékat, titokzatos szem­hunyorítással mondta: — Mitskei sírhelyet keres. — A manóba! — felelték urambátyámék és az egykori hetyke gavallért alattomos, sunyi tekintettel mérték végig, mint a vásáros a lovat. A dámák sze­mükhöz igazították a lorgnettet, csupán egynéhány kisasszonyarcú lett haloványabb, akik titkon szerel­mesek voltak a nyírségi gavallérba. Mi­skei sírhelyet keres­ Estella,­­ a híres füredi leányzó, aki éppen úgy, mint mindenkinek, Mi­skeinek is menyasszonya volt egynéhány héten át, nyomban megtalálta az ide­való verssorokat és naplójából fölolvasta másnapon a sétányon: „Vladimirnek. Csalit között, a faluvégén két összenőtt fenyő tövében lágy karcsú emlékoszlop áll alatta csermely folydogál." Egy öreg dáma, bizonyos Tömösváriné meg­csukló hangon fölsóhajtott: — Tehát igazán meg kell halni szegénynek. Hisz alig mult harminc éves. Tömösvári bácsi, „a múlt idők"-ből szelíden töm­ködte meg csibuk­ját: — Csillapodjon, kedves. Ő maga kereste sorsát, senkit sem okolhat érte. Az öreg Esterházyban, amelynek leeresztett zsa­lugáterein a holdsugár keresgéli a repedéseket, az álomba merült szobákban a csend gyakran hallott el­fojtott zokogásokat, amit álmukban sírnak a fiatal hölgyek. — Mitskei Miklós meg fog halni. Szállt, szállt a hír, szájak és levelek vitték min­denfelé, Zemplénbe és Baranyába. Az idős Horseczky­házaspár, aki magas kora miatt az utóbbi években már nem utazott, rászánta magát a kocsiban való köve­tésre. A párisi hajú Siminyeiné, aki módfölött utálta Füredet a csizmahúzói miatt, a badeni nyarat a füredi éghajlattal cserélte föl, hisz egykor érette ontott tiszti vért a nyírt bika. És a platánok felé, vérszegény kis­asszonyok sápadkás arcára, már csupán hümmögő öreg urak termetes alakjára, abroncs-szoknyás dámák lenge fátylaira, sőt tán a vadludas, tündéri alkonya­tokra is reászállott valamely titokzatos köd, a legen­dák felhője, regék zsongó muzsikája. Ha a nádakban I. Ferenc József király megnyitja a bécsi Künstlerhaus tavaszi tárlatát, melyen magyar művészek is kiállítottak

Next