Uj Idők, 1914 (20. évfolyam, 27-52. szám)
1914-11-01 / 45. szám - Krúdy Gyula: A 42-ős mozsarak / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
érteni egy poharat a szövetségi barban . . . Azonban száz dolláromba került, amíg megtudtam, hogy csata készül az orosz határszélen és most itt vagyunk egy napi járóföldre a felvétel színhelyétől. Talán régen vége az egész csatának, amíg odaérünk. — Siessünk, — felelt Jánoska és a vízmosásban, törpe bokrok és fekete fenyők alatt ugyancsak kinyújtotta a lábát. Még arra is volt ideje, hogy egy mókus után nézzen, amely nagyokat ugorva haladt felettük a szálas fenyőkön. Aztán egy rigó mondott néhány monoton hangot az őserdőben, panaszosat, mint a hegyvidéki magányos madarak. Csukaszürke ruhás, szakállas, gyűrött köpenyegű katonák kanyarodtak le az ösvényen. Mintha vén fenyőfák öltöttek volna emberi testet, az őserdős vad vidék külsejéhez gyúrta a katonák alakját, mint fatörzs alakúvá építette a medvét. Az őrjárat lekapta válláról a fegyvert, János és Kovács úr a magasba emelték kezüket. A hadnagy , a polgári életben egy budapesti mozgószínház igazgatója és most szinte Fényes László krisztusi szakálla nemesedett az arca körül, amelyet Pesten az álhírlapírók módjára simára borotvál, míg most a haj megnőtt, szürkült és háborús férfias bánat lakott a szemek méla várkastélyában, — tudott angolul és elfogadta igazolásul a pesti amerikai főkonzul útlevelét. — Az urak nem mehetnek tovább. Sajnálom, hogy színházamban a háború végén nem mutathatom be a tiszteletreméltó Kovács és a Jánoshegyi cég felvételét, azonban parancsom van mindenki feltartóztatására. Kovács úr angolul kezdett a hadnagyhoz beszélni, mire az szigorúan megrázta a fejét: — Én most tiszt vagyok. Lehet, hogy a vállalaton, az üzletem tönkremegy ezalatt Budapesten, azonban én nem engedhetek. Tessék visszafordulni. Különben, hogy legyen vezetőjük, melléjük adom Bindert, cserkész őrsvezetőt, az úgyis sebesült. Binder cserkész! Az őrjárat sorából egy nyúlánk fiatalember lépett elő, akinek éppen olyan ruházata volt, mint azoknak a fiatal fiúknak, akiket vasárnapi reggeleken Budapesten látunk kemény léptekkel haladni a budai hegyek felé. Kovács úr utolsó kísérletet tett. Legalább az őrjáratot engedje lefotografálni a hadnagy úr. Igen érdekesek ezek a marcona fickók. — Kovács úr, én pesti mozis vagyok a civilben. Talán mindenki inkább megengedhetné a fényképezést, mint én. Talán a konkurrensem, Borhegyi úr Pestről .. . Binder cserkész, vezesse az urakat. A cserkész estére a kegyes szerzetesek kolostorába kalauzolta a vándorokat. Útközben kiderült, hogy a pesti cserkészfiú tegnap múlt tizennyolc esztendős és a háború kitörése óta a galíciai hadsereg szolgálatában áll. Úgy ismeri Galíciát, mint a tenyerét, mert a tavalyi iskolai vakációt lembergi rokonainál töltötte. Most másodszor sebesült meg. A vállába fúródott valamely ismeretlen helyről egy golyó. A fiú nevetve nézett a zubbonyán lévő lyukra. „Az én időmben még ez nem volt szokás", — mormogta szégyenkezve Jánoshegyi. A kolostorban a cserkész pártfogásával megfelelő szobához jutottak embereink. A cserkészt ezalatt bekötözte egy ábrándosképű fiatal piarista, a latin nyelv tanára. — Mindig baj, ha egy fiatalember hosszúra nyúlik, — mormogta a szerzetes. — Ha az asszonyok észre nem veszik, eltalálják a golyók. Másnap a kolostor alatt kanyarodó országúton temérdek tüzérség vonult észak felé. Az időjárás még száraz volt, mintha az ősz e késő napjait az idén kivételesen megtoldta volna napsugárral és reggeli széllel, amely a dombokról és hegyekről elverte hajnalban az éjszakán alattomosan megtelepülő esőfelhőket. A tüzérek vígan lóbálták lábukat az ágyúkon és a hatosfogatok oly frissen és jókedvűen vonultak tova, mintha a vérmezőre igyekeznének Budára. A nehéz szürke kerekek pontosan görögtek, mintha esztendők óta ismernék a határszéli út agyagos földjét. A lovak jókedvűen nyerítettek a hadnagyok alatt, akik homlokukra húzott sapkájuk alól olykor távcsővel kémlelték a távoli emelkedéseket. A hadnagyok, mind megannyi fiatalon apává lett férfiak, akik szinte baráti szeretettel néznek a falusi kiránduláson megnövekedett fiaik vállára, a bozontos tüzérlegényekre. Egy völgyi faluban, amelynek csak tornya magaslott ki a rozsdavörös lombok felett, — amelyek talán régi gyermekkori őszi tájképeket juttattak a hadnagyok eszébe, messzi, Magyarországon, a felvidéken, — hirtelen harangozni kezdtek, amint a tüzérség hatosfogatai az emelkedésre értek. Néhány perc múlva vérpirosan és felhőfehéren pukkant el egy srapnell a lombokkal födött útmenti erdőségek fölött, és a harangozás szinte vésztjóslóan folytatódott a völgyi falucskában. A tüzérek meggyorsították menetüket, a lovasok megrázták a lovak fejét, a kerekek gyorsabban gördültek tova és az ágyon ülő katonák a sapkájuk alól figyeltek a magasba, az égbe, ahonnan még néhány piros-fehér óriási madár tüzet verve csapott le a dombokat szegélyező őszi erdőségekbe. Mintha megrettent volna az erdő, amely aranypénzű leveleivel, brokát-piros csúcsaival és régi misemondó ruhákhoz hasonlatos ködfoszlányaival oly mélán terült el, mintha csupán azért volna, hogy délutánonkint keresztüllovagoljon rajta egy őszülő hajú lovas, aki moszkvai táncosnőre vagy hercegnőre gondol. A tüzérek gyorsan eltűntek a lombok mögött, egy félóra múlva azonban a tetőről néhány lövést küldtek a völgyi falucska tornyára, amely ekkor már hallgatagon merengett az őszi táj felett, mintha egy békés, családi német újságból vágták volna ki. Gömbölyded, fehér, majd hirtelen átalpirosló felhőcskék csaptak a falu felé, — a dombvidék vetélkedve, mint előzködő falusi kocsisok, szállította a tompa visszhangos dörrenéseket. A tornyocska, amely eddig, mint egy áhítatos falusi uri asszonyság magasba mutató fehér ujja emelkedett, egyszerre eltűnt az erdők lombja felől. — Istenem, ha ez a mi falunkkal történik! — sóhajtott valaki Jánoshegyi mellett, amint a kolostori bástya mellvédjéről az ágyúzást figyelte. Odafent a hosszan elnyúló emeletek hiányos ablakaiban lecsüngő, halott ablakszárnyak felett a vendégek kiverték pipáikat, amint a torony eltűnt a szem- 446