Uj Idők, 1914 (20. évfolyam, 27-52. szám)
1914-07-19 / 30. szám - Krúdy Gyula: Egy kalandor kalandja / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
régen lefestették abban a helyzetben, amint a vármegyeház börtönében húszfontossal a lábán számítgatja a napokat. A jó kisasszony elkeseredve emlegette, hogy Riményi egyetlen egyszer sem igért házasságot, szerelmet nem vallott, nem hívta szökésre, — elveszett az az ember a magyar társadalom részére, pedig az apja, a sánta kurtanemes, aki diófa-hamvával dörzsölte szürke haját, háromszor is vett a töltött káposztából, midőn hébe-korba Pestre jött és a lutris-bolt előtt ácsorgott, amíg Eppinger úr krétával kiírta a nyerőszámokat a fekete táblára. Riményi ilyenkor budai barátjánál aludt, mert a Sasbeli szobájában az öregúr hortyogott és a bérszolgákkal hatalmasan összeveszett, midőn a gyors parasztszekéren elfoglalta helyét. — Mondjátok meg a fiamnak, hogy ne merészeljen a szemem elé kerülni! — dörrent rá a szálloda portására és odahaza még karácsony tájékán sem bontotta föl a fia levelét, holott Józsi, — mert így hívták a szülei háznál, — sohasem szokott semmit sem kérni a gömöri kúria szegényes javaiból, így múltak, muladoztak az évek. Riményi folyton kalandor volt, néha elaludt a kávéházban, mint a Szökött katonában látható a Nemzetiben, már csak éjszakának idején mehetett végig a Váci utcán és torzonborz szakálla nőtt, a fokosának a nyele derékban kettétörött, árvalányhaj alig szomorkodott a kalapjánál, a csizmáját még egy vándorszínész sem húzta volna lábára és egykor pirospozsgás, jókedvű arca elhaloványodott, mint őszi hajnalon a csillagok. Megtört és bús tekintete tétovázva járt a kávéházban, mint megsebzett állatnak a szeme, a bécsi újságra hajolva nagyokat gondolkozott, talán már titokban attól félt, hogy nemsokára színdarabot írnak róla az akkori szerzők. Bár igen jók és egyszerűek voltak ezidőtájt az emberek, Riményitől soha nem kérdezte senki, hogy mi a mennydörgés mennykő ütött belé, mert nem hajlandó a korabeli ifjúság életét végigélni, Lenke kisasszonynál ebédelni, délután a muszlin függönyök mögött a furcsa nagyapákról és nagyanyákról beszélgetni, halkan énekelni a Lavotta-zenéhez és estére a jogászok helyéről köszönni a kisasszonynak páholyába, hol díszes hazafiak szoktak megjelenni. Riményit senki sem kérdezte és Riményi senkinek nem szólt. Kalandor módjára, éjfél után lépett ki a Török Császárból, ahol a lókereskedők a kártyázásnál a kést kirántották s még beljebb a Kávéforrás ablakán, ahol néhány elzüllött költő szokott ilyenkor üldögélni és céltalanul vitatkozni. A Himző utcán reménykedve ment végig. Tán jókedvű ismerősökkel találkozik, akikkel átdorbézolhatja a hátralévő hajnali órákat, kedvére hallgathat egy szomorú dalt valamely festett arcú nő szájából, borból annyit ihat, hogy Anton vezeti föl a Sasbeli kvártély lépcsőjén, estig, vagy másnapig alhatik, bánkódhatik, szomorkodhatik, bőven gondolhat az öngyilkosságra, amely jól végrehajtott állapotban nem is szokott nevetséges lenni, végrendelkezést fogalmazhat és megvetheti önmagát, amennyire akarja . . . Történt, hogy egy keserves őszi éjtszakán kést szúrtak Riményi hátába. Maga sem tudta teljes bizonyossággal, hol kapta a szúrást, a Sasban Anton kötözte be a vérző sebet. — Legalább végem van, — mondta Józsi és olyan boldogan fordult a fal felé, mint gyermekkorában, midőn töpörödött nagyanyja a francia császárról mesélt ágya mellett. Néhány nap múltán, — a sebláz már bekopogott,— dörömböztek a Sasban, a numero 7-ben és Szegvári Lenke lépett be, mint egy finom fametszet egy régi Pósa Lajos temetése, a budapesti Kerepesi úti temetőben. Müllner János fényképe az Uj Idők számára 102