Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 1-26. szám)

1915-04-25 / 18. szám - Urban Henry: A nyúlszívű Ben / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

— Jó reggelt! — mondta a hórihorgas moso­lyogva és az egyik cukrosüveg tetejét leemelve, kivett két bonbont, hogy mindjárt szopogatni is kezdje. — Hohó, barátom, — mondta az egyik gyógy­szerészsegéd, — itt az efféle dolog nem szokás. — Bánom is én! — felelte a hórihorgas. — Ke­zeket föl! — Kezeket föl! — ismételte meg a bajuszos,­­le egy-kettőre! — és azzal ő meg a hórihorgas az ott­lévőkre szegezték revolvereiket. — Aki megmozdul, a halál fia! — mondta a hóri­horgas, amikor az egyik gyógyszerészsegéd a hátsó ajtó felé indult. És hogy súlyt adjon szavainak, két­szer a levegőbe lőtt. A következő pillanatban a baju­szos a ládafiába nyúlt már és mialatt a hórihorgas, revolverét lövésre készen tartva, az ajtóban állott, ő összeszedett mindent, amit csak a postahivatal és a patika pénztárában talált. — Kész vagy, Tommy? — kérdezte a hóri­horgas. — Azt hiszem, elintéztem mindent. Pár pillanat múlva különös menet lépett ki a pa­tikából. Élői a gyógyszerészsegédek, fölemelt kezek­kel, azután az öreg farmer, szintén magasba emelvén a kezét, majd a halálsápadt Daisy, akit a hórihorgas vezetett karonfogva és mögöttük Tommy, revolverrel a kezében, így mentek a fészer felé, ahol a lovak vár­tak rájuk. Amikor az első két lövés eldördült, a szom­szédok már tudták, mit jelent. Aztán meg a patikus kis­fia, aki a belső szobából látta a történteket, föllár­mázta az embereket. Abban a minutumban, amikor a betyárok kijöttek a patikából, a községbeli férfiak, ke­zükben már lövésre készen tartott puskákkal, várták őket a szabad téren. Látni, persze, egyiküket sem le­hetett. Olyan bolondok nem voltak. Tudták már, ta­pasztalatból, hogy mint kell ilyenkor viselkedniök. Kerítések, fészerek, ajtók mögé húzódtak. De most egyikük se merte elsütni a fegyverét, mert féltek, hogy a gyógyszerészsegédeket, az öreg farmert vagy esetleg Daisyt találják el. — Ezek értik a mesterségüket! — mondta Ta­rantel Jim, egy rozoga kocsi mögött keresve fedezéket. — Úgy látszik, — felelte a kövér korcsmáros. — De egyébként pompás gondolat attól a hórihorgastól, hogy Daisyt . . . Nem fejezte be a mondatot: fölkapta a puskáját és lőtt. A magnóliafáról zápor módjára hulltak le a­­ levelek. De a vörös szakállast, aki egy pillanatra lát­ható lett a fa mögött, nem találta el. A banditák ekkor már megtették a fele utat a nagy téren át. Ha elérik a lovaikat, már biztonságban vannak, mert a fészer mögött kis erdőcske van, amely­nek védelme alatt kényelmesen eljuthatnak az ország­útra. Már úgy is látszott, hogy tervük sikerül, amikor Tarantel Jim fölkiáltott: — Itt jön a papunk Dan Barrymore-val! Ugyanakkor fölhallatszott Stephen Randall kiál­tása is: — Mc­­Cardell úr, keressen fedezéket magának, máskülönben lepuffantják! Benjamin Mc­ Cardell, az öreg Barrymore kísé­retében, futólépésben közeledett. Fején a cilinder, ke­zében puska. — Hol van Daisy? — kiáltotta. — Igaz, hogy a gazemberek megölték ? — No, ott még nem tartunk! — felelte Jim. — De golyófogónak használják, láthatja. Jó lesz azon­ban mielőbb fedezéket keresni a csűr mögött. Az öreg Barrymore már meg is tette ezt. Mc­­Car­dell pedig éppen akkor ugrott be a csűrbe, amikor két lövés dördült el egyszerre és a fejéről lerepült a ci­linder. — No, most meglátjuk, hogy mit tud! —- kiál­totta Tarantel Jim a kövér korcsmáros felé. — A ci­linderéhez meg Daisy Barrymorehoz nem enged nyúlni! A Dardanellák ostroma. A török erődök madártávlatból. 452

Next