Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 1-26. szám)

1915-05-23 / 22. szám - Pekár Gyula: A szerelmes levelek / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

ágyát, mikor ön helyesen, okosan, bizalommal haza­tér ?... A grófné zavartan nevetett: — Bátran maradhat. Én úgy se maradok itt. — Itt ebben a szobában? — Nem, egyáltalán nem maradok itt. — Nem marad ? — hőkölt a báró. — no, még csak az kéne! Megint el akar menni? — Persze. Én... én csak egy percre jöttem vissza. — Ah, csak egy percre? Jeanne évődve kulcsolta össze a kezeit: — Igen... nézze... valamit itt felejtettem. Bájos teremtés, a kapitány csak a szép asszonyt látta, s a köpenye alól áradó meleg illattól kábult. Vígan protestált: — Hohó, nem megy el, nem eresztem, a hódító joga! Nevettek mind a ketten. A grófné nem félt már. Közelebb lépett: — No nézze, eresszen el, eher ennemi... Ön gavallér. — Az vagyok, Kurt Reischach báró! — Hát akkor elereszt, ugy­e? — Jó, vegye azt, amit itt felejtett, de .. . egy kicsit azért itt marad! Jeanne habozott, aztán bólintott. Kissé lehányta a szemeit: — Itt maradjak ...? A báró szédült. Hej ezek a francia nők, — mégis csak szép a háború . .. Megragadta a fehér kezeket: — Hogy reszket szegény! és liheg még mindig, mondja, messziről jött vissza? És hogy az őrszem meg nem látta! A grófné bágyadtan szólt: — Oh tudom a járást. Itt a hátsó kis lépcsőn jöttem fel... — No, üljön le, Madame.. . Hopp, hát mi is az, amit itt felejtett? Toilette-tárgy? Vagy pénz, ékszer? Lássa, eltalálom, ott van a Wertheim-kasszában, ugy­e? — Ott van. De... de. . . nem pénz, se nem ékszer. — Hát micsoda? — Más valami. Egy csomag . . . Jeanne küszködve tördelte a kezeit: — Jaj, hogy valljam én be ezt egy idegen férfi előtt? De ön gentilhomme, ugy­e? — Az, Kurt Reischach ... — Hát nézze: levelek, szerelmes levelek... — Ah? — Igen, — jaj hogy is fejezzem k­i magam? — Hát... a kedvesem levelei. A báró szinte féltékenyen ugrott fel: — Hm, hát kedvese is van? — Csak volt, — csitította a nő melegen nézve rá, most már vége. — No hál' istennek! — békült Reischach, — de nézze, ha egyszer vége már, akkor az egész tán még se oly fontos? Ezer veszélyen át ezért szökött ide ,vissza? — Ezért bizony! mert ha vége is a viszonynak­­­ a titoknak azért nincs vége. A férjem . . .! — Ja persze az is van, ugy­e? — Van bizony. Már most képzelje, báró, hogy e zavaros időben a férjem hamarább kerül ide vissza, mondjuk, a Wertheim fel van törve, az ékszerek eset­leg hiányzanak, de ép ez az értéktelen levélcsomag az ő, vagy más valaki kezébe kerül ... A becsületem­! Ez jutott eszembe menekülés közben, ezért rohantam úgy vissza! — Hát igaza lehet, grófné. — Ugy­e? Ne eresszen ... Jeanne kiszakította magát s kulcscsal kezében a vasszekrényhez lebbent. Szégyenlős mosollyal for­dult meg: — A titkaim .. . — Jó, nem nézek oda! Hosszas motoszkálás, majd ismét kulcszörej. „Kész vagyok!" A báró föltekintett: — Tyúk, mekkora paksaméta, s mily szép rózsa­szín szalaggal van átkötve! — Szinte irigyen tette még hozzá: na, sokat írt, nagyon szerelmes lehetett az a monsieur! A Dardanellák ostroma. Török gyalogság Gallipoli félszigetén

Next