Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 1-26. szám)
1915-05-23 / 22. szám - Pekár Gyula: A szerelmes levelek / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Kihívó kacaj: — Hja, ha engem egyszer szeretnek... — És ha ön szeret, grófné? Szóljon, feleljen! A nő a paksamétával védekezett a heves ölelés ellen. Izzóan nézett a szemébe Reischachnak és sebesen súgta: — Mit mondjak? Hát... sajnálom, hogy nincs béke s ön ellenség helyett nem baráti vendégem. — Eh, így tán még szebb lehetne, — erősködött a kapitány, — miért ne? Akarom tudni, ön hogy szeret! Legalább azokba a levelekbe pillantsak bele, kérem, jogom van hozzá, ugye? a hódító joga! Ideges sikoly: — Tessék! A báró elszégyelte magát: — Tréfa. Én nem erőszakoskodom. Itt a csomag. Passirt! Csak a vámot kérem érte. Egy csókot, szépséges Jeanne! Jeanne nevetve vergődött a karjai közt: — De csak egyet... — Egyelőre . . . nos ? Az asszony gyügyögve simult hozzá: — Piát igazán... igazán megfeledkezzem magamról ? Csak egy pillanat, de észvesztő csók volt az, édes, mint a kárhozat. A báró ittasan tántorodott meg: — Jeanne! — Adieu . .. Mire észbekapott, a grófné már tovatűnt a spanyolfal mögött. Ő utána. Késő! Hívta, toppantott, kiáltott, — mindhiába. „Megszökött! . .." Reischach forró homlokkal támolygott vissza a bondokba s ingerülten nyitott ablakot. Az éj hűs balzsammal lehelt be; a holdfényben minden csendes volt. Isteni Jeanne . .. hallga, nem hallatszanak-e a léptei? A kapitány várt, — egyszerre aztán ijedten ütött a homlokára: — Jesszus, az őrszemek, valami baja ne essék! Iol a telefon? Itt a kis íróasztalon, — hamar: „halló, a parkvégi őrszem? Vigyázat, egy hölgy fog arra menni egy csomaggal, eresszék át. . . halló, ki van ott, ördög és pokol, hát senki se felel?" De igen, jött már a felelet: az éji csöndben egy katonafegyver dördült. A báró őrjöngve szökött az ablakhoz. Zaj, zenebona, lenn a huszárok már lovastól rúgtattak ki az udvarra. A kapitány lefutott s káromkodva ugrott nyeregbe, — ki a kapun, hajrá, egy galoppban száguldott a kőfal mentén a park vége felé. Villanó fény a bokrok közt, ez katonai tolvaj lámpás, — Reischach ordítva termett ott: — Gyilkos gazember! Sajnos, eltalálta: köpenyébe burkolva a szép Saint-Jean grófné holtan feküdt a fűben. Mellette két huszár térdelt, a lámpa fényénél valami fehéret, tán papirosokat néztek. — Őrült! — tombolt a báró, — hát nem hallottad a telefonomat? Bandita, agyonlőlek! — Bocsánat, kapitány úr, — hangzott a fölkelő hadnagy hangja, — de az őrszem igenis nagyon jól tette, hogy lelőtte. — Renitencia? — lázadt a kapitány, — lelőni egy ártatlan nőt, ki diszkrét szerelmes levelekért jött vissza?! Gazság! A hadnagy ingerülten feleselt: — Elég, kapitány úr. Ön téved. Ezek nem szerelmes levelek... —• Hát mik?! — A legrészletesebb kémjelentések. Itt végre az a főkém, akit hetek óta keresünk, aki összes eddigi terveinket felforgatta! „Özvegy Saint-Jean grófné", itt a nagy összegekről szóló utalványai a francia hadügyminisztériumtól . . . Tessék! Szállt a mámor, Kurt Reischach ismét porosz katonává dermedt. Döbbenve kapott az iratcsomó után: — Unglaublich! Az, csupa kémjelentés! Reischach, golyót érdemelnél ... Itt az egész hadállásunk, — de hopp, itt a francia haditerv is! Ez felér tz nyert csatával. . . Kiegyenesedett nyergében:— Tévedtem, Kamerad. Mondja meg ennek az őrszemnek is... de azt is, hogy a nevét nem fogom elhallgatni. Ezt a zsákmányt magam viszem a főhadiszállásra. Adieu. Csengés, bongás, — a kapitány észre se vette, hogy lova a szép Jeanne tetemén ugrat át. Messze volt már, szilajon vágtatott vissza az ardennesi erdők felé. S a hadikutya Pfalzgraf galoppban utána . .. A Dardanellák ostroma. Angol csapatok partraszállítása. Egy angol lap nyomán 48 553 *