Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 1-26. szám)

1915-05-09 / 20. szám - Krúdy Gyula: A bánatok házának úrnője / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A bánatok házának úrnője Elbeszélés írta KRÚDY GYULA A bánatok házára még abból az időből emlékezem, midőn a vándor­cirkusz sátora alól olajlámpások füstje és csengő muzsika áramlott esténkint és a magasban, a holdvilágos nyári éjszakában megjelent a trapéz­művésznő alakja, mintha a csillagokból lógatná alá karcsú lábait, míg kiskendővel megtörülte arcát. A bánatok háza a kis piactér sarkán ilyenkor fölnyitotta egyik szemét, a zöld zsalugáter halkan föltáruit és az ablakba könyökölt Izabella — az egyetlen Izabella messzi vidéken — és szinte megbűvölve nézett a hol­das nyári éjbe, míg a cirkuszi póznák és kötelek között aranyhímes lepke gyanánt hintázott a cirkusz-művész­nő. Hullámos, sötét haja fehér homlokáról szinte ön­magától hátrasimult, csodálatos, zöldesfényű, a bete­gek és a szomorúak szeme kitágult, midőn a művésznő ott a magasban fejjel lefelé hintázott a feszülő kötele­ken, kis kezében a csipkekendőt, amelyet sohasem ej­tett el lovag előtt a templom ajtajában vagy az álar­cos­bálban, szívéhez szorította, és keblén hullámzott az antik­ ékszer, amely oly varázslatos volt, mintha tegnap még halott királynék nyakán pihent volna kripta mélyében, ahol a királynék az örökkévalóságig a imára kulcsolt kézzel alusznak. A vándor­cirkusz mű­vésznője a mutatvány után csókot dobott jobb, majd balkezével, röpke szökés­ hajából elszabadult egy für­töcske, alul tapsolt a kisvárosi publikum és a művésznő ügyesen leereszkedett a megfeszült kötélen, mintha összes báját, csinosságát, mosolyát erre az időre tar­togatta volna, midőn a levegőből a földre érve tánc­lépésben előre lejt, majd futva eltűnik a piros függö­nyök mögött, honnan már mulatságosan hangzott a bohóc kukorékolása és az istálló-mester ostorának pat­togása. Szürke, széleshátú ló bólongat befelé, hátán a műrovarral s a zenekar új indulóba kezd. Izabella a kis piac sarkán bezárta az ablakot. Többé nem játsza­nak a számára a sátoron felül. S másnap elküldte a papír­forintost a cirkuszigazgatónak, mert nem óhaj­tott ingyenesen szórakozni a művészek játékán. Sok esztendő múlott el és Izabella csupán akkor könyökölt az ablakba, virágcserepei mögé, midőn a nagy dob puffogni kezdett a leereszkedő sötétségben és a karnagy érzelmes zenét vezényelt, majd hirtelen elhallgatott a trombita, a dob s a cintányér, midőn a veszélyes mutatvány elkezdődött s a művésznő hango­san felkiáltott a magasban, — holott a városkában a boldogult királynéról keresztelt Erzsébetek és a kato­likus vallású Máriák máskor is fölnyitották az abla­kot, midőn az akácfák alkonyattal lélekzeni kezdtek az utca során és az ebédlőből kuglóf és uzsonna-kávé szaga szálldozott ki az ablakon, a függőlámpát még sehol sem gyújtották föl s az ablakokon át halk beszél­getés kezdődött szomszédokkal, ismerős járó­kelőkkel, fiatal gavallérok vizsgáztak arról, hogy napközben mit eszeltek ki a hölgyek mulattatására és az öreg Unger­leider kisasszony, a városbeli zongoratanítónő zenélni kezdett a nyitott ablakok megett, mintha a múlt század valamennyi valcerét el­játszaná. Izabella, az egyetlen, az előkelő, a titokzatos, a bánatok házában hátrafont kézzel sétált szobáról-szobára, mintha a körülötte le­játszódó kisvárosi estve tőle messze, messze folyna. És oly előkelő volt, hogy csak lefekvés előtt kérdezte meg a cselédjeit, várjon hozott napközben levelet a posta ? A posta már nagyon régen nem hozott levelet és a városkában, ahol különös, egyéni neve volt minden embernek, minden utcának s háznak, ahol esténkint a lámpaolaj megtakarításért hosszan beszélgettek egy­mással a lakosok s mindent meghánytak-vetettek, Iza­bella házát a bánatok házának nevezték s a hervadó kisasszonyt, e szomorú, büszke, szerencsétlen dem­öt Stuart Máriának hívták. Mily szomorú volt, midőn a rosszmájú és rövidlábú Sáró bácsi — a „vereshasú" — estefelé hazakocogott a kuglizóból s a nyitott ablakok alatt megtörölgette verejtékező homlokát. — A Stuart ismét szerelmes a komédiásba, foly­ton őt lesi, — nyomkodta a szavakat, mintha véletle­nül talált pénzt olvasgatna. Izabella talán sohasem élvezte volna a trapéz­mutatványt a magasban lobogó lángoktól megvilá­gítva, ha tudja Sára bácsi gyanúsítását. De ő semmit sem tudott . . . Csak zöld szemét, kígyózó haját, lenge termetét tudta, amely elhervad az évről-évre való vá­rakozásban. Olyan volt, mint egy gyöngéd, régi vers valamely emlékkönyvben, amelyet hosszadalmas penna­vágás után írt a költői hajlandóságú ifjú. Olyan volt, mint egy megelevenedett rege a Kisfaludy könyvéből, mint egy álom, amelyet a postakocsin látott szundika- Károly Ferenc József trónörökösnek bemutatnak két kitüntetett német aviatikus­ tisztet imitált ágyú az ellenség megtévesztésére az északi harctéren. Kilofot (Bécs) fényképei 492

Next