Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)

1915-08-01 / 32. szám - Krúdy Gyula: A bújdosók / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Szükségpénzek Pénzre szükség van s ez teremtette meg a szükségpénzt. Az Uj Idők ez évben kétszer is közölte egy-egy ilyen numiz­matikai érdekességnek a képét: a cser­noviei és a lem­bergi szükségbankókat, amelyeket e városok hatóságai az orosz uralom idején koronaértékű pénz híjján azért nyomattak és bocsátottak ki, hogy a kereskedelmi forgalom meg ne akad­jon. A városi hatóság szavatolt azért, hogy ezeket a pénzjegyeket normális idők beálltával teljes értékükben visszaváltsa. A szükségpénz az újabb háborúk egyik kisérője. Tágabb értelmezéssel ebbe a ka­tegóriába sorozzák sokan az 1848—9. évek Kossuth-bankóit is, amelyeket aztán az osztrákok Pestre vonulása után Windisch­graetz herceg parancsára a mai Deák­téren katonai asszisztencia mellett nagy tömegben égettek el. A valódi szükség­pénz azonban sokkal szűkebb határok közt mozgott, mint az országszerte forgó Kossuth-bankók. Halász Gábor egy évti­zeddel ezelőtt összegyűjtötte a magyar szükségpénzekre vonatkozó a­datokat Numizmatikai Közlönyben s a többi közt a 32 várost sorol föl, amelyek a szabad­ságharc idején a pénz szűke folytán be­állott forgalmi zavarokat szükségbankók­kal igyekeztek elhárítani. Leginkább az aprópénz hiánya okozo­tt bajt, ezért a szükségbankók többnyire kis értékűek voltak, 1 krajcárostól 30 krajcárosig. Persze, ma ennek az apró papírholminak történelmi értéke jelentékeny, némelyik­nek pénzértéke is alaposan emelkedett a régiségkereskedelemben. Halász szerint legritkább a pesti 3 krajcáros, fehér papí­ron vörös nyomással és a szabadkai 20 krajcáros, amelyeknek egyetlen példánya ismeretes, az előbbi egy bécsi gyűjtőnek birtokában, az utóbbi a Nemzeti Mú­zeumban. Nagy numizmatikai értéket képvisel egy aradi várbeli írott 6 krajcá­ros, amely ma 50—60 koronát is megér. Az aradi várban a szabadságharc vége felé ezen a kézzel írott szükségpénzen kí­vül a legkülönfélébb „bankókat" és pen­gőpénzt is hoztak forgalomba, hozzávaló anyagul papiroson és kartonon kívül hasz­náltak fegyverszíjat, rézcsatornát, ágyú­töltény hüvelyét stb. Nemcsak hatóságokat bírt a kényszer szükségpénzek kibocsátására, hanem ma­gánosok sem vonakodtak ehhez a végső eszközhöz fordulni. A Halász-féle jegy­zékben mint pénzkibocsátó szerepel az edelényi cukorgyár (Koburg Ferdinánd birtoka), a komáromi Szigler-könyvkeres­kedés 2­­ krajcárosa, az alsópéli Zichy­gazdaság 0 krajcárosa, Lekits Éliás eszéki kereskedő 10 és 20 krajcárosa. E­zek ma mind igen ritkák. A szükségpénznek, amely maga is csak pótlék, vannak szurrogátumai is. Csak egy példát hozunk föl erre. Mintegy két év­tizeddel ezelőtt Olaszországban valuta­politikai okokból hirtelenül eltűnt az ap­ A háborús Velencéből. A Campanile világhírű loggiája, amelyet homokzsákokkal borítottak be, védekezésül a bombák és gránátok ellen több váltópénz. A nagy zavarban Rómá­ban úgy segítettek magukon az emberek, hogy­­ használatlan levélbélyegekkel fizet­tek. A kávéházakban és a vendéglőkben mindenütt forgalomban voltak a gondosan összerakosgatott pici levélbélyeg-csomagok s gyakran órákon át egyéb pénz sem for­dult ott meg ennél a szurrogátumnál. Miután a szükségpénzeket kedvezőbb körülmények beálltával be szokták vonni s megsemmisítik, azok ára ritkaságukkal idők multán jelentékenyen meg szokott növekedni. Akik birtokában vannak a mostani világháború forgatagában meg­született szükségpénzeknek, jól teszik, ha bizonyos mennyiséget gondosan megőriz­nek. A gyűjtők kedve a nemzetközi for­galom helyreálltával magasabbra hajtja majd a háború ez apró papiros em­lékeinek értékét . . . A kárpáti harcokról — Franyó Zoltán könyve — Ma minden tartalékos hadnagy note­szában van egy csöppnyi irodalom. Egé­szen bizonyos, hogy a kis noteszban napló­jegyzetek vannak, sőt néha versek — ver­sek, amik talán sohasem kerülnek nap­világra, de mégis ott vannak, mégis meg­íródtak — és mindez csak azért, mert háború van, mert minden katonaszív ke­resztülvergődte a harctéri izgalmak negy­venfokos lázát. Emberek, akik talán civil­ben békés kishivatalnokok, cvikkeres szaldakontisták, akik kérges polgári szívet vittek a háborúba, ott az ütközetek ka­vargó, fekete pokla fölött egyszerre úgy érezték, hogy a kéreg lehámlik a szívük­ről, és a sohasem látott szenzációk iz­galma szabadon gázol keresztül a szívü­kön. Egyszerre meghallották — il fortis­simo — az emberi fájdalmak ordítását, amit eddig polgári életük elmélyedésében sohasem vettek észre. Költők lettek és nyugodalmas órákban szép, színes szava­kat kerestek a kis notesz számára, leírni a látottakat. Furcsa dolog ezek után még csak el­gondolni is, hogy közöttük egyidejűleg megjelent a vérbeli költő. A költő, aki ezelőtt sem tett egyebet: földre tapasztott füllel hallgatta a Föld szívének dobogá­sát, —­ a Földét, amelyen az emberek ed­dig is csak azért szaladgáltak, hogy elles­hesse a fájdalmukat, a fájdalmuknak a szépségét. Az élete eddig sem volt egyéb: kitárt karokkal futott minden elé, ami emberi, ami nagy, ami fölemelő. Katona lett és mikor háborúba indult, kenyér­zsákjában a konzervek ezüstdobozai mel­lett magával vitte láthatatlan skatulyába zárva az írói talentum ezernyi színes pasztell-ceruzáját. És ütközet után, agya­gos lövészárok mélyén, vagy rongyos ru­tén kunyhók gyertyája mellett, avagy tán a trónkocsi bakján ülve, elővette, térdére fektette a vázlatkönyvét és rajzolt, írt, dolgozott biztos kézzel, tökéletes színek­kel. Nem nehéz megállapítani, hogy Franyó Zoltán könyve a legszínesebb, a legizgal­masabb könyv, ami eddig a háború könyvpiacán megjelent. Könyvek íródtak már ebből a fajtából, de ha hivatott írók írták, rendesen a front mögül írták, ha meg a tűzvonalban készült a könyv, hiányzott az avatott kéz. Franyó Zoltán könyve az első könyv a háború hegy­magasságra gyülemlett könyvterméséből, amely a legelső tűzvonalban készült, s amit hivatott vérbeli ember írt. A fehér papírlapon érzik a puskapor fanyar szaga és a könyvből kihallatszik a gránátsírás. Nem írjuk a könyv érdemei mellé, hogy Franyó Zoltán egyúttal az osztrák-magyar hadsereg egyik legvitézebb katonája, — akinek mellét a német kereszt mellett a nagy ezüst, és a nagy arany vitézségi érem díszíti, — elvégre az irodalmat nem lehet katonai erényekkel mérni, — de ezeknek a drága érmeknek fűzére a köny­vön is a bizonyosság, a szavahihetőség szigillumát jelentik. A könyv olyan szenzációkat tár elénk, amelyek iránt a mások szeme, látó, halló és érző idege érzéketlen. Neki talán egy orosz nagyherceg halálánál is fontosabb az, hogy véletlenül ronggyá lőnek egy kis, kalitkába zárt énekes kanárit. Az üszkös csatatérről, ahol alvadt vértócsák feke­téinek és arcra borult hullák fekü­sznek széthányt karokkal, ezt a kis ronggyá lőtt sárga madárhullát emeli föl, a tenyerei közt tartja és siratja. Az oroszok nehéz gránátokkal lőnek egy falut, nekik is menekülniük kell, de mielőtt elhagyja a házat, leakaszt a fal­ról egy kis drótkalitkát, meg akarja men­teni a kanárit is. Majd valahogy mégis csak biztonságba juttatja. Ha lehet, haza­küldi az anyjának, a sebesültek mindig, mindennap mennek visszafelé. Így ír a kanári sorsáról: „ . . . Odasiettem a sebesültek csoport­jához és kerestem valakit, aki az aradi kórházba utazik. Akadt egy, akit tényleg odairányítottak: jóképű, bekötött fejű magyar, erre fogom bízni a madarat. Egy lámpa alá mentünk, ahol felírtam a címet és magyarázgattam, hová menjen és kinek 143

Next