Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-08-01 / 32. szám - Krúdy Gyula: A bújdosók / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Szükségpénzek Pénzre szükség van s ez teremtette meg a szükségpénzt. Az Uj Idők ez évben kétszer is közölte egy-egy ilyen numizmatikai érdekességnek a képét: a csernoviei és a lembergi szükségbankókat, amelyeket e városok hatóságai az orosz uralom idején koronaértékű pénz híjján azért nyomattak és bocsátottak ki, hogy a kereskedelmi forgalom meg ne akadjon. A városi hatóság szavatolt azért, hogy ezeket a pénzjegyeket normális idők beálltával teljes értékükben visszaváltsa. A szükségpénz az újabb háborúk egyik kisérője. Tágabb értelmezéssel ebbe a kategóriába sorozzák sokan az 1848—9. évek Kossuth-bankóit is, amelyeket aztán az osztrákok Pestre vonulása után Windischgraetz herceg parancsára a mai Deáktéren katonai asszisztencia mellett nagy tömegben égettek el. A valódi szükségpénz azonban sokkal szűkebb határok közt mozgott, mint az országszerte forgó Kossuth-bankók. Halász Gábor egy évtizeddel ezelőtt összegyűjtötte a magyar szükségpénzekre vonatkozó adatokat Numizmatikai Közlönyben s a többi közt a 32 várost sorol föl, amelyek a szabadságharc idején a pénz szűke folytán beállott forgalmi zavarokat szükségbankókkal igyekeztek elhárítani. Leginkább az aprópénz hiánya okozott bajt, ezért a szükségbankók többnyire kis értékűek voltak, 1 krajcárostól 30 krajcárosig. Persze, ma ennek az apró papírholminak történelmi értéke jelentékeny, némelyiknek pénzértéke is alaposan emelkedett a régiségkereskedelemben. Halász szerint legritkább a pesti 3 krajcáros, fehér papíron vörös nyomással és a szabadkai 20 krajcáros, amelyeknek egyetlen példánya ismeretes, az előbbi egy bécsi gyűjtőnek birtokában, az utóbbi a Nemzeti Múzeumban. Nagy numizmatikai értéket képvisel egy aradi várbeli írott 6 krajcáros, amely ma 50—60 koronát is megér. Az aradi várban a szabadságharc vége felé ezen a kézzel írott szükségpénzen kívül a legkülönfélébb „bankókat" és pengőpénzt is hoztak forgalomba, hozzávaló anyagul papiroson és kartonon kívül használtak fegyverszíjat, rézcsatornát, ágyútöltény hüvelyét stb. Nemcsak hatóságokat bírt a kényszer szükségpénzek kibocsátására, hanem magánosok sem vonakodtak ehhez a végső eszközhöz fordulni. A Halász-féle jegyzékben mint pénzkibocsátó szerepel az edelényi cukorgyár (Koburg Ferdinánd birtoka), a komáromi Szigler-könyvkereskedés 2 krajcárosa, az alsópéli Zichygazdaság 0 krajcárosa, Lekits Éliás eszéki kereskedő 10 és 20 krajcárosa. Ezek ma mind igen ritkák. A szükségpénznek, amely maga is csak pótlék, vannak szurrogátumai is. Csak egy példát hozunk föl erre. Mintegy két évtizeddel ezelőtt Olaszországban valutapolitikai okokból hirtelenül eltűnt az ap A háborús Velencéből. A Campanile világhírű loggiája, amelyet homokzsákokkal borítottak be, védekezésül a bombák és gránátok ellen több váltópénz. A nagy zavarban Rómában úgy segítettek magukon az emberek, hogy használatlan levélbélyegekkel fizettek. A kávéházakban és a vendéglőkben mindenütt forgalomban voltak a gondosan összerakosgatott pici levélbélyeg-csomagok s gyakran órákon át egyéb pénz sem fordult ott meg ennél a szurrogátumnál. Miután a szükségpénzeket kedvezőbb körülmények beálltával be szokták vonni s megsemmisítik, azok ára ritkaságukkal idők multán jelentékenyen meg szokott növekedni. Akik birtokában vannak a mostani világháború forgatagában megszületett szükségpénzeknek, jól teszik, ha bizonyos mennyiséget gondosan megőriznek. A gyűjtők kedve a nemzetközi forgalom helyreálltával magasabbra hajtja majd a háború ez apró papiros emlékeinek értékét . . . A kárpáti harcokról — Franyó Zoltán könyve — Ma minden tartalékos hadnagy noteszában van egy csöppnyi irodalom. Egészen bizonyos, hogy a kis noteszban naplójegyzetek vannak, sőt néha versek — versek, amik talán sohasem kerülnek napvilágra, de mégis ott vannak, mégis megíródtak — és mindez csak azért, mert háború van, mert minden katonaszív keresztülvergődte a harctéri izgalmak negyvenfokos lázát. Emberek, akik talán civilben békés kishivatalnokok, cvikkeres szaldakontisták, akik kérges polgári szívet vittek a háborúba, ott az ütközetek kavargó, fekete pokla fölött egyszerre úgy érezték, hogy a kéreg lehámlik a szívükről, és a sohasem látott szenzációk izgalma szabadon gázol keresztül a szívükön. Egyszerre meghallották — il fortissimo — az emberi fájdalmak ordítását, amit eddig polgári életük elmélyedésében sohasem vettek észre. Költők lettek és nyugodalmas órákban szép, színes szavakat kerestek a kis notesz számára, leírni a látottakat. Furcsa dolog ezek után még csak elgondolni is, hogy közöttük egyidejűleg megjelent a vérbeli költő. A költő, aki ezelőtt sem tett egyebet: földre tapasztott füllel hallgatta a Föld szívének dobogását, — a Földét, amelyen az emberek eddig is csak azért szaladgáltak, hogy elleshesse a fájdalmukat, a fájdalmuknak a szépségét. Az élete eddig sem volt egyéb: kitárt karokkal futott minden elé, ami emberi, ami nagy, ami fölemelő. Katona lett és mikor háborúba indult, kenyérzsákjában a konzervek ezüstdobozai mellett magával vitte láthatatlan skatulyába zárva az írói talentum ezernyi színes pasztell-ceruzáját. És ütközet után, agyagos lövészárok mélyén, vagy rongyos rutén kunyhók gyertyája mellett, avagy tán a trónkocsi bakján ülve, elővette, térdére fektette a vázlatkönyvét és rajzolt, írt, dolgozott biztos kézzel, tökéletes színekkel. Nem nehéz megállapítani, hogy Franyó Zoltán könyve a legszínesebb, a legizgalmasabb könyv, ami eddig a háború könyvpiacán megjelent. Könyvek íródtak már ebből a fajtából, de ha hivatott írók írták, rendesen a front mögül írták, ha meg a tűzvonalban készült a könyv, hiányzott az avatott kéz. Franyó Zoltán könyve az első könyv a háború hegymagasságra gyülemlett könyvterméséből, amely a legelső tűzvonalban készült, s amit hivatott vérbeli ember írt. A fehér papírlapon érzik a puskapor fanyar szaga és a könyvből kihallatszik a gránátsírás. Nem írjuk a könyv érdemei mellé, hogy Franyó Zoltán egyúttal az osztrák-magyar hadsereg egyik legvitézebb katonája, — akinek mellét a német kereszt mellett a nagy ezüst, és a nagy arany vitézségi érem díszíti, — elvégre az irodalmat nem lehet katonai erényekkel mérni, — de ezeknek a drága érmeknek fűzére a könyvön is a bizonyosság, a szavahihetőség szigillumát jelentik. A könyv olyan szenzációkat tár elénk, amelyek iránt a mások szeme, látó, halló és érző idege érzéketlen. Neki talán egy orosz nagyherceg halálánál is fontosabb az, hogy véletlenül ronggyá lőnek egy kis, kalitkába zárt énekes kanárit. Az üszkös csatatérről, ahol alvadt vértócsák feketéinek és arcra borult hullák feküsznek széthányt karokkal, ezt a kis ronggyá lőtt sárga madárhullát emeli föl, a tenyerei közt tartja és siratja. Az oroszok nehéz gránátokkal lőnek egy falut, nekik is menekülniük kell, de mielőtt elhagyja a házat, leakaszt a falról egy kis drótkalitkát, meg akarja menteni a kanárit is. Majd valahogy mégis csak biztonságba juttatja. Ha lehet, hazaküldi az anyjának, a sebesültek mindig, mindennap mennek visszafelé. Így ír a kanári sorsáról: „ . . . Odasiettem a sebesültek csoportjához és kerestem valakit, aki az aradi kórházba utazik. Akadt egy, akit tényleg odairányítottak: jóképű, bekötött fejű magyar, erre fogom bízni a madarat. Egy lámpa alá mentünk, ahol felírtam a címet és magyarázgattam, hová menjen és kinek 143