Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)

1915-08-01 / 32. szám - Vollquartz Ingeborg: Az ezredes úr leányai. Dán regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

— Természetesen, — felelte Ejna nyugodtan. — Ki üljön mellette? — Talán Fromék vendége, Höjmark kisasszony, akit már ismer. •— ajánlotta az ezredes. — Helyes. Ültessük öt mellé. És Ejna úgy intézkedett, hogy ezek egymás mellé üljenek majd, az asztalnak arra az oldalára, ahová ő is ülni fog. Önmagát úgy jegyezte föl a listán, hogy Strőm mellett fog ülni. És az ezredesnek nem volt kifogása ellene. * Schäferné mord, bosszús arccal villásreggelizett a konyhában és Laurinenek azzal kérkedett, hogy más házakban milyen kitű­nő fogásokat tálalnak eléje. De amint legjobban kérkedett, egyszerre csak megjelent az ajtóban Péterke. — Most nem szabad annyira haragudnia, Schäfer nénike, — kérte Péterke. — És ne nézzen olyan szúró, haragos tekintettel a mi szegény tálainkra és lába­sainkra, hiszen még kilyukadnak, ha így néz rájuk! Aztán meg, mi nagyon jól tudjuk, hogy maga még a legütött-kopottabb edényekben is kitűnő fogásokat tud elkészíteni. Schäferné mosolygott, mint aki megbékült. Ő főzött már Péterke születése napján és a bérmálásakor is és Péterkét szerette legjobban az egész Staal-csa­ládban. — Azért jöttem, hogy segítsek magának. — mondta Péterke és kötényt kötött maga elé. — Nna, ez szép magától! — mondta Schäferné és elismerőleg bólintott. — Máskor csak azért jönnek a konyhába a kisasszonyok, hogy föltartsanak a mun­kámban. — Hogy én is azért jönnék? — kérdezte Péterke hevesen. — Szabad megkavarnom ezt a majonézt, mi, kedves Schäferné? Kérem, engedje meg. — Ez bajos, bajos, kisasszonykám. Mert nézze csak, a majonézt, hogy úgy mondjam, érzéssel kell ka­varni. De ha megígéri nekem, hogy mindég csak egyet­len egy csöpp olajat ad hozzá, akkor megpróbálhatja, — majd megunja aztán magától is! Péterke megígérte hogy a majonéz olyan lesz, mint a „bársony". Aztán elkezdte kavarni, az olajat is csak csöppentgette belé, Schäferné legteljesebb meg­elégedésére, úgy, hogy a sütés-főzés művésznője las­sanként mégis csak jobb kedvre hangolódott. De még azután egy kis terefere mindég gyönge oldala volt Scháfernének. — Ne felejtse el azután, Scháferné, hogy a pásté­tomból vigyen el a fiának. Tudom még az én bérmálá­som­ról, hogy azt szereti legjobban. Péterke úgy gondolta, annál is inkább fölszólít­hatja erre, mert hát Schäferné fölszólítás nélkül is megtenné. — Nagyon köszönöm, kisasszonykám, de Aman­dus nem szereti valami nagyon a főzelékkel töltött pástétomot, sokkal jobban rajong a champignon-nal vagy más efélével töltött pástétomokért. — Kár, hogy ma nincs valami ilyesmi! — mondta Péterke sajnálkozva. — Na-a-aa, — felelte Scháferné elnézően. — Amandus már csak ilyen nyalánk természet! Amandus, a fia, volt mindene Scháfernének. Őmiatta dolgozott még agg korában is; a fiú elköltött mindent, amit az anyja keresett, de azért az öreg as­­szony csak rajongva tudott róla beszélni. — A múltkor alig találtam meg magát, Schäferné, amikor azért mentem magához, hogy mára berendel­jem, — jegyezte meg Péterke, mialatt szorgalmasan tovább keverte a majonézt. — Miért költözött el? A mostani lakása sokkal kisebb, mint a régi volt, de meg aztán a három emelet is, a maga beteg lábainak! — Hát az igaz, — mondta Schäferné, — a mos­tani lakásunk nem valami tágas, de hát a kilátás miatt költöztünk ide, mert igazán gyönyörű a kilátás innen, nemcsak a folyóra, de a templomtoronyra is — kérem, én a templomóra szerint főzhetem az új lakásunkban a tojást! — ez szent igaz! És kérem, ez is egy neme a kényelemnek. Péterke most hirtelen megértette a helyzetet: Schäferné nem azért költözködött el, hogy a torony­óra szerint főzzön tojást, nem is a kilátás miatt, hanem mert a kisebb és rosszabb — tehát olcsóbb — lakás lehetővé tette, hogy a fiának nagyobb zsebpénzt adhas­son, amiből a fiú úgyis sohasem kaphatott eleget. Scháferné éppen a tűzhelynél állott és fagylalt­krémet kavart, amikor hirtelen elrántotta az egyik lá­bast a tűzhelyről. — Mi történt? — kérdezte Péterke. De Scháferné egy szót sem szólt. Amire egyéb­ként nem is volt szükség. Az utálatos kozmás szag mindent elárult, hogy mi történt. Scháferné haragtól és szégyentől vörös arccal for­dult Péterke felé: — Ennek is az az átko . . . vékony lábas az oka! Amelyiknek ilyen vékony feneke van, mint a papiros, abban mindennek oda kell égni. Mit gondol, a kedves mama reszkíroz még rá újabb tejfölt és tojást? — Igazán nem tudom, Schäferné, de meg aztán nem is igen érnénk már rá még egyszer hozatni min­dent, és aztán drága is lenne. Mit gondol, érezni fog­ják majd akkor is, ha a reszelt mandulát rátesszük? — Hogy azt hiszem-e? Persze,­ hogy érezni fog­ják, mert hiszen ez a krém totál odaégett! — Szaladjak föl anyushoz és kérdezzem meg? — Nem, — felelte Schäferné elutasítólag, — in­kább egy szót se szóljon neki róla. Ismerem én a ked­ves mamát, hogy milyen, ha sok vendéget vár. Ha az utolsó pillanatban tud meg ilyesmit,­­hát egészen bele­zavarodik. Nincs más hátra, hagyjuk, hogy lesz, ami lesz! — Ah, ezt nem fogja észrevenni senki emberfia! — mondta Laurine, miután egy kanálkával megkós­tolta. — Ha már a fagylalthoz jutottak, hát akkor a legtöbben már nem érzik a szagát semminek. — Igen, az urak talán nem, — felelte Scháferné, — de arra mérget vehet, hogy a hölgyek tüstént meg­érzik. — Sajnálom, maga miatt, kedves Scháferné, — mondta Péterke vigasztalóan. — Fölösleges, — válaszolta Scháferné megfontol­tan. — Akik ma idejönnek, a legtöbben nagyon jól tudják, hogy milyenek szoktak a fogások lenni ebben a házban. Péterke tulajdonképpen szerette Scháfernét. De ezt a megjegyzését mégis csak nagyon szókimondó­nak találta. Elpirult, de egy szót se szólt és nemso­kára magára hagyta Scháfernét. * Tartott a lakoma és úgy látszott, nagyon szépen fog lefolyni. Staal ezredes mindég szívesen látott ma­gánál vendégeket. Most is olyan boldog és sugárzó arcú volt, mintha nem is lennének anyagi gondok a világon és az a gondja is, amely pedig állandóan gyö­törte, hogy ugyan mi is lesz a három lányával, mintha eltűnt volna. Viszont Staalnét, akinek nem kellett töp­rengenie, mint Flórának, hogy melyik ruháját vegye föl, mert hiszen csak egyetlen egy társaságbeli toi­lette-je volt, annyira lekötötték az izgalmak, vájjon mint is fog minden lefolyni, hogy férfi szomszédja- 147

Next