Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-09-12 / 38. szám - Krúdy Gyula: Beleznainé szomorú éjszakája / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Dunán, hogy ott díszelőadást tartsanak —: a pesti társaság, divathölgyek és konok, szemüveges idős úrnők és nyugodalmas táblabírák, Degré Alajos és a ragyogó Kuthy Lajos, egyszóval Pesth a negyvenes években rajongó szerelemre gyulladt a váratlan, csodálatos Beleznainé iránt, akinek finom lénye, lágy kézmozdulattal szinte még a Zrínyi sarkantyúpengéses jurátus-dorbézolásait is elhallgattatta, a zenekar mellett, az első sorban üldögélő Elefánthy úr, pesti lion, teknőc csontjából készült pálcájával ritkábban kopogtatta meg ezután a dobos hátát, hogy a pianókat az üstdob puffogtatásával fűszerezze, a hölgyek á lagréce fésültették a hajukat a kishid utcai fodrásszal . Beleznainé hajviselete és a bő, lengő, apró virágokkal díszített szoknya hamarább divatos lett, mint a nyájas olvasó e sorokkal végez? Az akkori közlönyökben fölbukkantak versek a divatos költők tollából, amelyek egy feketehajú, földreszállott sugárhoz, elevenné válott gyönyörűséghez voltak intézve. Frankenburg egy budai disznótoron kikottyantotta, hogy a költeményeket Beleznainéhoz irják a poéták és K. L. divatos beszélyíró és arszlán (bár e kifejezés későbbi és Petőfi tollát dicséri), álomporral megmérgezte magát lakásán, hogy olthatatlan szenvedélyét csillapítsa. Beleznainé, keresztnevén Hermina egy szent hölgy tiszteletére, nem látszott tudomásul venni a feltűnést, amelyet megjelenésével az akkori Pesten előidézett. Szerényen bókolt, mint kisleánykorában divat volt a bécsi Szentszív-zárdában, halkan beszélt, (ah, a divatos nők ezután évekig valóban már csak legyezőnyelven beszéltek), csendesen lépett és fontosságot nem tulajdonított annak, hogy Elefánthy úr a polgári zenekart ablakai alá rendelte vasárnapi délutánokon. Csak halkan, észrevétlenül élni, szinte meg sem látni csúnya embereket, többet beszélgetni gyermekeivel és a a tavasz virágaival, mint a barátnőivel: ez volt Hermina élete. Hogy a fehérneműek a szekrényekben mind rendben legyenek, a hervadó virágcserepeket frissekkel cserélje ki a városi kertész a vaskosaras ablakokban, a dal halkan, elmosódottan hangozzék a spinéten, a padló mindig frissen legyen súrolva a házában, még az ágy alatt és a szobasarkokban is az imakönyv mellett mindig akadjon egy jó könyv háznál, amely elmulattat, megvigasztal, észrevétlenül a földerít, mint a fekete színpadi függöny mögött a háttérben, a színdarab végeztével kis kunyhó előtt, rokka mellett látható az élőkép, mely az üldözött szerelmesek további sorsát ábrázolja: így élt Hermina, a legdivatosabb hölgy Pesten, a negyvenes években, midőn a férfiak ugyan amulettet viseltek a szívük fölött, de szívesen fölcserélik vala a hölgyeiktől kapott emléktárgyat egy szalagcsokorral a Beleznainé ruhájáról. Szalagcsokor azonban senkinek sem volt birtokában a városban. És most, e bánattal teli téli éjszakán hová jut Hermina a városerdőben, ahol a fák sötétek, fenyegetők és az éjszaka forgatja rejtélyes életét, amelyet nem szabad meglesni emberi szemnek? Hová bolyong könnyű cipőjében a hólében, álmukban könnyező fák alatt, — a kinyúló ágakról nem üti meg fejét akasztott ember lábában és egy megfagyott varjú nem fordul-e le a fatetőről, hogy vállára hulljon? c Merre jár magányosan, felzokogó szivvel, tépett kendővel, vérig megalázottan, öngyilkosságig elkeseredve ? Éles fütty hangzott föl a bokrok között és egy rongyos, félkarú férfi lassan az útra lépkedett, amelyen Beleznainé a város felől menekült. Vastag bot volt a csavargó kezében, a köpenyege, mint kósza varjúfészek a nyakában. — Megállj! — mondta téli fagytól rekedt hangon az útonálló. Beleznainé halálra váltan szorította a két kezét szívére. — Öljön meg, csak ne bántson, mert én egy szerencsétlen nő vagyok, — rebegte. A csavargó közelebb lépkedett és szemügyre vette az asszonyt. A gyémántcsattot nyugodtan kivette a hajából, — a hold egy siralmas, sovány galyai közé bújt, — a hermelines színházi jegenye belépőt többször megsimogatta, megforgatta. — Hogy kerülsz ide, te úri asszonyszemély? — kérdezte szárazon. Beleznainé — bár sohasem markolt teljes erővel a hárfa húrjai közé, — asszony volt, fölismervén a veszélyt, föléledtek benne az ősi női ösztönök. — Szerelmes voltam . . . szerelmes vagyok és nem tudom, hogy kibe. Egy királyba vagy egy korhelybe. Valami űzött ma éjszaka, mintha jégzajlás volna a szívemben. A csavargó figyelmesen hallgatott, bólintott: — Szépen tudtok beszélni ti dámák, — mormoga, majd a hold csalékony világításánál szemügyre vette a gyémántcsattot. — Nagyon drága, — dörmögte rosszkedvűen, — levágták érte a másik kezemet is. Nincs pénzed? — kérdezte s a csattot visszaadta az asszonynak. — Egy aranyam volt s azt . . . egy szegény embernek adtam az úton. — Szegény ember, — szerencsés fickó, — morgott a csavargó. — Hadd nézzelek, te dáma. Beleznainé álla alá szorította a kezét, mintha régi egérkalitka rozsdás drótjai kaparásztak volna !Ter- Tisza István gróf, miniszterelnök a hódoló küldöttségben. Szőnyi Lajos fényképe az Uj Idők számára 25 273