Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-09-26 / 40. szám - Pillanatfölvételek / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Igen, ez már kétséget sem szenvedett ... Ez az ő históriája volt! Az ördögnek éppen arra kellett vinnie egy riportert! Szerencsére az adatok nem voltak pontosak és az újságíró tódított, amennyi csak belefért. Valószínűleg az egész közlemény egy-két szemtanú elmondása alapján íródott és nagyjában meg is felelt a tényeknek. Tony úgy érezte, mintha lassan, izenként megkövülne. Keze hideg volt és nedves, torkában valami titokzatos csutka akadhatott fönn, amelyet sehogy se tudott lenyelni, bármennyire erőlködött is. A szívverése mintha el akart volna akadni. Na az a gazember, az az újságíró zsivány ... ha az kiírja a neveket is! Szeme kitágult és rámeredt Gertrud kacagó ajkára, az asszony pedig vidáman olvasott tovább, mialatt az ő arca valami természetellenes, merev momolygásra torzult. — „Amint értesülünk, — fejezte be az asszony az olvasást, — a kikapós úr neve", — itt hátravetette a fejét és harsány kacagásba tört ki, aztán huncut mosolygással Tonyra nézett: — Clarknak hívják, éppen úgy, mint téged, drágám. A keresztnevét nem írták ki. Hát nem mulatságos ez! És megint egész testében rengett a kacagástól. Valami láthatatlan hatalom mintha varázsvesszővel érintette volna meg Tonyt. Dermedtsége elmúlt, a vér ismét keringeni kezdett a fejében és olyan harsány, bömbölő kacagásba tört ki, hogy Gertrud valósággal megrémült. — Igen, igen, igazad van! — ordította. — Nagyon mulatságos . . . nagyon mulatságos ... ez az elátkozott persely! Ölelés. Csók. De mi minden volt ebben a csókban! Megbánás, bocsánatkérés, megértés és miegymás. És mindez annak a kis perselynek, annak a szerencsét hozó kis perselynek a műve volt. Pillanatfelvételek (Utánnyomás tilos.) Az új haditerv. Indiszkrét orosz újságok a cenzúra csodálatos elnézésével nemcsak azt árulják el, hogy megint új, szenzációs haditervet dolgoztak ki Szentpéterváron, hanem kikotyogják magát az új haditervet is. A szenzációs új haditerv e vallomások szerint abban kulminál, hogy az orosz seregek ezentúl energikus elle«lenállást fognak kifejteni. A tizenhárom háborús hó a nap tanulságaiból, a múlt hibáiból, mulasztásaiból és katasztrófáiból ezt a következtetést vonta le az új vezéri tanács: energikusan ellentállani! Ebben van az üdv és a diadal. Ez a bölcseség annyira abszolút, hogy lehetetlenség vele vitatkozni. Egy hadseregnek valóban az az elemi kötelessége, hogy energikusan ellenálljon, sőt lehetőleg ellenállhatatlan legyen. Meglepő ebben az új orosz haditervben csak az, hogy új. Az egész világ joggal föltehette, hogy az orosz ármádia mindjárt kezdetben ezzel a programmal indult el és nem elvből szaladt ott, ahol megállni már nem tudott. Az orosz katona alkalmasint élénken meg lesz lepve, ha a győzelem most kieszelt új varázsigéjét miheztartás végett megsúgják neki. Mert ami az energikus ellentállást illeti, ebben a tekintetben a nagyherceg se igen mulasztott el semmi eszközt: a kancsukától a gépfegyverig a kötelességtudás serkentésére. Az orosz katona eddig is elég szorgalmasan halt meg és csak akkor lankadt meg ebbeli buzgalma, mikor látnia kellett, hogy hiába cselekszi. Más eredménye nincs a halálának, mint az, hogy meghal. Nyilván valami egyéb is kellene tehát az új haditervhez, amely úgy hasonlít a régihez, mint Dubnó eleste a Breszt-Litovszkéhoz. A hálás magyar. A Nagykörút és a Népszínházutca sarkán sűrü sokadalom várja a villamost. A villamos nem jön, de jön egy érdekes pár ember. Húsos, jóképű, igen megvilágosodott szemű vidéki, koros magyar, kissé bizonytalan léptekkel, a karján egy ugyancsak jól táplált, vöröskés német katona. Beszélni nem tudnak ugyan egymással, de azért mind a kettőn meglátszik, hogy nagyon kellemetes barátkozásban töltötték az időt. A magyar megáll a sokadalom előtt, végigmustrálja, azután a szeme helyeslőleg állapodik meg egy elegáns, szép asszonyon. Már ott is áll előtte, hűségesen cipelve magával a német katonát. Tisztességgel megemeli a kalapját és kissé nehezen forgó nyelvvel szólal meg: — Tésasszonykám, egy szívességre kérném. Az asszonyka meglepődve és zavartan néz rá: — Mit akar ? A magyar vág egyet a szemével: — Teccik látni ezt az embert? Ez egy német katona! — Látom. — No hát azér mondom. Ez egy német katona, aki a mieinkkel együtt verte a muszkát. Jó ember. Mivelünk tart. Hát megvendégeltem. Fizettem neki itt a vendéglőben jó ebédet, megittunk három liter bort. Megetettem, megitattam, hát most már azt szeretném, hogy egy szép asszonytól csókot is kapjon. Hadd emlegesse meg a magyar becsületet! Az asszonyka sikolt egyet és rémülten menekül. A bácsi megcsóválja a fejét és rosszalólag mondja: — Ne nézze meg az ember! Hát ez a köszönet azért, mert ütet néztem ki a legtakarosabbnak! Bosszú. Vidéki város. Hetivásár napja. Az üzletbe beállít egy falusi gazdaember és a mi királyunk Bányai Elemér dr. (Zuboly) temetése Prohászka Ottokár püspök elbúcsúztatja a halottat. Az Uj Idők fényképe EGLELO. AlF&JOB&ro&PEP