Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)

1915-09-26 / 40. szám - Gunkel Christina: Otthon nélkül / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

OTTHON NÉLKÜL Regény írta CHKTSTIANA GUNNEL Siegendorf-kastély, október 4. Mindig ellensége voltam a naplóknak, — úgy találtam, csak azért íródnak, hogy az illetéktelenek titokban elolvashassák. A naplók nem egyebek, mint morális kulcslyukak, amelyen át a kíváncsiak lelkünkbe pillanthatnak, amikor azt hisszük, hogy senki sem les reánk. De az unalom most mégis az én kezembe is tollat nyom és eltérít fogadalmamtól, hogy nem fogok naplót írni. Lehet, hogy pár nap múlva már sutba dobom, lehet, hogy végigírom, — ami azt jelenti, hogy halálomig, vagy — amint a regényekben, — a férjhezmenetelemig. De aligha hiszem, hogy addig futja majd türelmemből és remélhetőleg nem maradok addig Siegendorfban. Ez nem is lenne valami kecsegtető kilátás számomra. Megpróbálom, hogy valami rendszert vigyek ebbe az irka-firkába és hogy szépen, sorjában elmondjam, mit éltem itt át és mint történt, hogy most itt vagyok. Ki tudja, talán a végén mégis csak regény lesz belőle. De nem, jobb ha az ember nem tudja, mi vár reá. Milyen rettenetes lehet az a tudat, hogy semmit sem remélhetünk. Hagyjuk hát meg a jövőt rejtélynek: izgalmas kéz az, amely fátyolba burkolja. Kezdjük tehát a múlttal. Kezdjük a tiszteletreméltó és erényekben gazdag siegendorfi Melitta Anna Mária Eleonóra, vagy modernebb nevén: Siegendorf Melitta, röviden Litta komtessz élettörténetével. A grófnő jelenleg huszonhárom esztendős. Nem ez lenne-e az alkalmas pillanat hősnőm pontos személyleírására? Ki tudja, naplóm talán valamikor a családi könyvtárba kerül, mint értékes adalék famíliánk históriájában? Képzeletem elkalandozik. Látom naplómat elsárgult krónikának, — és még azt sem tudom, hogy holnap tovább irok-e benne. De ma még szórakoztat. Előveszem tehát a tükröt, elé ülök és szemébe nézek a siegendorfi grófnőnek. Szép-e? Azt hiszem, igen, — arca finom, előkelő, kissé büszke, — a büszkeség siegendorfi örökség — különösen arisztokratikus arcéléről tarthat sokat — és ezt meg is teszi. Haja hullámos, halványszőke, arcbőre sápadt és szeme fekete. Kreol-szeme van, — mondta egyszer valaki. — Alakja középnagyságú, karcsú, a keze pedig feltűnően szép és fehér. Ez is családi örökség. Most pedig, a közelebbi adatokat a gothai almanachból : A Siegendorf-családnak két ága van: a gazdag, vagyis majorátus-ág és a mellék-, vagyis szegény-ág. Sajnos, én az utóbbihoz tartozom. Siegendorf Alfonz Károly Albert gróf és neje, született von Reuth Erzsébet Gizella leánya vagyok. Szegény apám sohasem tanult meg takarékoskodni. Csak nagyúr módjára tudott élni és sohasem volt meg hozzá a szükséges anyagi eszköze, — de azért mindenkor értett ama ritka művészethez, hogy pénz nélkül esztendők egész során át pompásan éljen és én vele. Az éni véremben is van valami az ő könnyelműségéből és én semmit sem tartok természetesebbnek, mint azt, hogy ha nincs pénzünk, hát attól kérünk kölcsön, akinek van. Apus és én nagyon boldogan éltünk. Szegény anyám már régen meghalt. Apus meg én inkább pajtási viszonyban voltunk egymással, hiszen ő még ma is olyan fiatal, alig huszonkét esztendővel idősebb, mint egyetlen gyermeke. Azelőtt Waldhofban laktunk, kis birtokunkon, az én szülőhelyemen. Most mások laknak a kedves hajlékban és majd megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy Waldhof többé nem a miénk és ott idegenek azt tehetnek, amit akarnak . . . De ne legyünk szentimentálisak, — ez lelki ballaszt! Én nem is vagyok érzelgős, sőt ellenkezőleg. Melitta józan, poézis nélkül való nő és amellett én „krónikát" írok. Vidáman éltünk Waldhofban. Mindig sok vendégünk volt, különösen a vadászatok idején, amikor apus barátai, jókedvű, életvidám lovagok, hozzánk szálltak. Én velük mentem vadászni és egyszer egy tízágú agancsost is lőttem. Nagyszerűen mulattam apus barátaival, akik úgy viselkedtek veltem szemben, mint egy ifjúval, aminek nagyon örültem, mert sohasem reflektáltam arra, hogy nekem udvaroljanak. Sokszor éjfélig is fönt maradtam az urakkal, velük cigarettáztam, sőt néhányszor egy-egy pohárka konyakot is ittam velük, de mindjárt csak bravúrból is, mert nekem bizony egyáltalában nem ízlett és utána még egy félórán át köhögtem, krákogtam. Gyönyörű napok voltak. .. De egyszer csak magához hivatott apus, hogy valami fontos közölni valót volna. Azt hittem, hogy valamelyik barátja, akit elragadott az én bájosságom, megkérte a kezemet és ki akartam jelenteni apusnak, én annyira szeretek Waldhofban éllni, hogy semmi kedvem elmenni innen egy vadidegen férfivel, de még én ellensége is vagyok a házasságnak, nem akarom elismerni a férfiak felsőbbségét és az a tervem, hogy „agglegény" maradok. De arra egyáltalán nem került sor, hogy előre kicirkalmazott mondataimat elhadarjam, mert apus egészen más valamiről értesített, mint amit vártam. Vallomása ugyanis abban csúcsosodott ki, hogy nem tud a régi, aritmetikus szabály szerint — a kölcsönkérés létalapján — tovább élni és hogy a tönk előtt áll. Senki sem akar már neki kölcsönadni, sőt azok a különös álmodozók, akik eddig megtették azt, most már olyanféle célzásokat tesznek, hogy helyén volna fizetni is, mintha az nem is magától értetődnék, hogy aki kölcsön kér, annak nincs pénze arra, hogy fizessen. Én, az én alacsonyabbrendű női eszemmel tökéletesen beláttam ezt, azok pedig nem tudtak megérteni. Apus világéletében nem értett a számvetéshez. Most aztán egészen tanácstalanul állott a folyton növekvő követelések, a számok óriási oszlopa előtt, amely mint valami ellenséges hadsereg, fenyegetőleg állott vele szemben. Én nem tudtam segíteni rajta, a „tartozik" és „követel" rovatok kiegyenlítése az én számomra is herkulesi munkát jelentett, amihez gyengének éreztem magamat. Amikor aztán a hitelezők sarcoló hordája kezdett elárasztani minket, bátorságom a fagypont alá sülyedt. Sohasem gondoltam arra, hogy mint állunk pénzügyileg. Ha kértem, apus adott pénzt, személyes szükségleteimre, vagy ha nem volt neki, megígérte, hogy adni fog később. Hogy honnan szerezte, azzal én sohasem törődtem. Tudtam, hogy nem vagyunk gazdagok, de sohasem jutott eszembe, hogy egyszer nem élhetünk tovább úgy, mint eddig. Most aztán rájöttem, hogy vannak kellemetlen anyagi gondok is a világon. Ebből a kritikus helyzetből, apus szavai szerint, csak egy ember tud kimenteni: unokabátyám, Alexis, a majorátus ura. Ö volt a mentőhorgony, akibe kapáskodtu-