Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-11-07 / 46. szám - Pillanatfölvételek / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
egyenesen a major felé. Eléri, néhány percre — egy rettenetes örökkévalóság volt ez a pár perc, — eltűnik a füst és a fölvetett föld tüzes förgetegében, azután újra kibukkan, most már együtt a tiszti lovakkal, melyeket kantárjukon vezet és nyargal vissza a dombra. A parancsnok határtalan örömmel veregeti a vállát az öreg legénynek, akinek mellén már ott ékeskedik az arany, ezüst és bronz vitézségi érem, és enyelegve kérdi: — Biró fiam, mit adhatnék még neked, hiszen már mindegyik kitüntetést megkaptad? A trombitás kihúzza magát, és nagy önérzetesen mondja: — Alassan kérem, tessék megcsinálni, hogy aktiváltathassam magam. Ne mondhassák ezek a regruták, hogy „póthuszár" vagyok. * A honvéd. Apróság, de történelmi erejű. Mesének olvassuk, pedig megtörtént igazság. Egy galiciai falunak a fele már a miénk volt, a másik fele a muszkáé. Az éj sötétjében két orosz hadnagy 30—30 emberrel vállalkozott arra, hogy megkerüli állásainkat s hátba támadják honvédeinket. Az egyik rá is akadt jó messze a front mögött arra a házra, amelyet a mieink kötözőhelynek rendeztek be. Talált ott három sebesültet, két orvost és szanitéceket s természetesen elfogta őket. Abban a percben benyit a házacskába egy közhonvéd, aki eltévedve az éjben a világosság után indult. Megáll a meglepetésében, de rögtön fölfog mindent, puskatussal leüti az orosz tisztet, szuronyt szegez a harminc muszkának s tótul rájuk rivall, hogy adják meg magukat. Meg is adta magát valamennyi. A honvéd maga mellé vett egy szanitécet s elvezette foglyait. A vaksötétben botorkálva egyszeribe ráakad a másik orosz hadnagyra s annak harminc emberére. A mi honvédünk rájuk rivall s állj!-1 parancsol. Kurtán kijelenti, hogy ha rögtön meg nem adják magukat, agyonlöveti muszka foglyait. Megadták magukat s az egy szál honvéd és egy szál szanitéc vitte a hatvan orosz katonát, hadnagyostul. A jámbor szanitéc azóta váltig hajtogatja: — Nem kunszt a Hindenburgnak annyi emberrel, amikor minden honvéd egymagában hatvan muszkát fog el! Hegedűs Gyula, a Nemzeti Színház új tagja, Máriabesnyői otthonában. A művész felesége, Bódy György felvételei ez? Hegedűs Gyula Hegedűs Gyulának nincs szüksége arra, hogy itt e helyen újra leszögezzük művészetének súlyát és horderejét a magyar színpadon. Előttünk, a szemünk láttára vállasodott, nőtt, emelkedett nagyra. Valamelyik kis vidéki színtársulatnál kezdette pályafutását és ő maga sokat és szívesen beszél e régi időkről, amelyek nem is az idő futása miatt maradtak el messzire s talán csak azért tűnnek fel olyan nagyon réginek, mert azóta a Hegedűs Gyula művészi sorsa mérföldeket lépett a magyar színészet országútiján. Mint fiatal gyerek hagyta el a szülői házat — talán kordinahúzogató volt, talán színlapkihordó, talán súgó, — mindez azonban úgy hozzátartozik a kiváltságos művészek életrajzához, mint a nagy és gyönyörű mesék kezdete, — a meséké, amelyek mindig az Óperenciák másik partján végződnek. A művészet selfmade-man-jainak sorsa a maguk körében semmivel sem érdektelenebbek ama korzikai hadnagyénál, — s a pálya, amely a magasba lendül, nemcsak a művészé, hanem a közönségé is, akiért egész életével és egész pályájával él a művész. Úgy érezzük, hogy most, mikor a Nemzeti Színház reprize alkalmából Hegedűs Gyula először lépett arra a színpadra, amelynek vásznai mögött a magyar színészet legszebb emlékei járnak még mindig lábujjhegyen és suttogva, — ennyit el kellett mondanunk Hegedűs Gyuláról. Az ő igazi férfias arca, amelynek markáns vonásai a rivalda fehér lámpafényében még mélyebbre mélyülnek, —odahaza máriabesnyői otthonában s mikor egy vadászpuskával a vállán elindul a gödöllői erdők felé, — leveti Az ördög, A király és a Zalameai biró álarcát — az arc ilyenkor már a Hegedűs Gyula arca. (—zl—) Croker regényeinek nyolcadik kötetét jövő heti 47. számunkhoz mellékeljük díjtalanul mindazon előfizetőinknek, akik a készkiadásaink fedezésére szolgáló 50 fillért megtérítették. 490