Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-12-19 / 52. szám - Balla Ignác: Új Attilák / Költemények - Krúdy Gyula: Rozina / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Uj Attilák — Kinsing Gusztáv sorhajóhadnagynak Most gyúl ki a hajnali nap csókjától Aranyló tűzben a felhőtaraj. Foszladozik a lebegő ködfátyol S riadtan rebben szerte ott távol Az éjszínű gondolaraj. Vízgyöngyös evezőjük fekete ében. S tűzrózsák ringanak, mint lángkoszorú. A laguna zöld, bús, renyhe vizében. Ott messze az égen, búgva, keringve, Zúgva repül a csodamadár. Szíve acél és szárnya se rebben, Amint száguld örvénylő szelekben S harsog alatta robogva az ár. Jön, jön az égen, szárnya kitárva, Hóteste ragyog a nap sugarába, Száll gépmadarad büszkén, egyedül. S már ott mögötte, a bús távolokba, Csörren a lándzsa, kelevéz, a kopja, Amint a magasban zúgva repül, Míg lent a mélyben, döbbenetes lelkek, — — Mind, mind remegve sóhajt ereget S amint a harcok Turulja közelget, Félve csodálják az eget. Megúsztatta már itt, zöld lagunákban, Attila hada fehér táltosát. S most ime újra Az eget berúgja S Attila madara itt szálldos át. Utána lihegve száguldanak, Már jönnek a marcona hadak, Mint gátja tépett áradat, Hegy-völgyön szilaj hömpölygéssel. Szemük vadul a messzeségbe néz el, Útjuk nem állja senki se, — És véres lesz a lagúnák vize! Balla Ignác — Kozma Elbeszélés írta KRÚDY GYULA Szindbád — e régi szép név viselője, amint nagyanyáink korában Magyarországon az Ezeregyéjszakában olvasták — ábrándokba merülve utazott egy állomás felé, ahol egy hölgy várta. Szindbád kölni vízzel törölgette arcáról a kormot, friss kendőt tett zsebébe, kiöblítette a száját és megnézte a virágokat a selyempapirosban, amelyeket Pestről hozott, — pedig még órajárásnyira gurult a vonat a kis állomástól. Lefeküdt, meg felkelt, szórakozottan számlálgatta az elmaradozó nyárfákat s arra gondolt, hogy vajjon érdemes volt a hosszú útat megtenni, mert Rozina fél az egerektől? Rozina, az aranymívesné, miután télen és tavasszal Szindbád karjába kapaszkodva bejárta Pest környékét, rejtett utakon Budán, amelyeket csak szerelmesek ismernek, csókolóztak és a színházban a páholy hátterében komolyan, összefont karral állongott Szindbád, Rozina a forró nyári hónapok elől falusi házba vonult, ahol nagyanyja, egy forradalombeli asszonyság régi arcképekről törölgette a port és pókhálót. — A csöndes életben majd megnyugszom és sikerül elfelejtenem önt. — mondta Rozina, midőn búcsúzóul három mérföldet sétáltak a budai hegyek között. (Szindbád földre szegzett fejjel a cipője orrát nézte a hosszú délutánon és szívében remegve kérdezte: „elhagy, csakugyan elhagy?" Azt hitte e percekben, hogy életét viszi magával Rozina, míg az aranymívesné elutazása után csodálatosan megnyugodott, fellélegzett, mintha fogságból szabadult volna. „Táncosnőt keresek, aki ezentúl a szeretőm lesz!" — gondolta magában, mikor Rozina váratlanul sürgős levelet írt: könyörgöm, hogy azonnal jöjjön, nem tudok aludni az egerektől". Szindbád gondolkozás nélkül útrakelt.) Az állomás mellett kis kert volt, — mintha az állomásfőnöknek Magyarországon mind a fuksziát választották volna kedvenc virágjukul — és a kert végében napernyője alatt, mint egy német képeslapból való illusztráció, Rozina állott. Szindbád mind a két kezét megcsókolta az asszonynak, meghatott, értelmetlen Ellenségeink táborából. Uj piramisok Kairo táborhelyein. Homokzsákok, amelyekkel az angolok a szuezi csatornát akarják védeni