Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)

1915-07-11 / 29. szám - Vollquartz Ingeborg: Az ezredes úr leányai. Dán regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

AZ EZREDES ÚR LÁNYAI Dán regény írta INGEBORG VOLLQUARTZ 3. folytatás A városban nem volt titok, hogy Ström akkoriban fülig szerelmes volt felebbvalójának szép lányába, hogy meg is kérte a kezét, de kosarat kapott és hogy Ström, bánatának leküzdésére, félesztendei szabadsá­got kért és ezt az időt azzal töltötte, hogy külföldön utazgatott. Amikor visszajött, úgy látszott, mintha kiheverte volna bánatát. Éppen úgy járt most is az ezredesékhez, mint azelőtt és a családhoz való viszo­nya is mintha a régi lett volna. De természetesen ettől kezdve nem kereste már olyan feltűnően Ej­na társa­ságát, habár nem is kerülte. Természetes, közvetlen modorú ember volt, igazi filozófus és határozott ellen­sége minden szenvedélyességnek és fontoskodásnak. Mialatt Strőm Ejnával beszélgetett, Poulsen ra­gyogó szemmel és áradozó szavakkal egyszer s min­denkorra biztosította az ezredest arról, hogy vala­mennyi tiszt egyenesen el van ragadtatva, hogy az ezredes úr továbbra is itt marad ebben a garnizonban, — de azért közben egyre oda pislogatott Ej­na felé, mert végtelenül kíváncsi volt megtudni, hogy mi lesz most már Ej­na kisasszony eljegyzéséből, miután Brink főhadnagy apja, Brink ezredes rövidesen megkapja az obsitos kék levelet. Ej­na világosan észrevette, hogy megfigyelik és ezt máris azoknak a tortúráknak ízle­sítőjéül tekintette, amelyek a kis vidéki városban reá várnak. Egyébként Poulsennek apró, szúrós, állandóan reászegezett szeme végüli is egész idegessé tette. Az ezredes adjutánsa már nem tudta tovább ma­gában tartani. —­ A ma esti kormányrendelet meglehetősen sok­oldalú volt, — kezdte le kötelező mosollyal. — Mi a vé­leménye ezredes úrnak az új hadügyminiszter felől ? Ez volt aztán a meglepetés, nemde? Staal ezredes elhűlt, amint ránézett, majd aggo­dalmasan a lánya felé fordította tekintetét. Nem tudta megérteni Poulsent. Hiszen már három éve adjutánsa, ezalatt igazán volt alkalma, hogy jó modort sajátít­son el. Ő maga is szolgált neki útmutatással, de úgy látszik, ebbe az emberbe lehetetlen a jó modort bele­verni. De még mielőtt az ezredes válaszolhatott volna, fölállt Strém kapitány és úgy állt oda, hogy testével eltakarta Eínát. — Bizonyára ez a kormányrendelet sem lepett meg bennünket jobban, mint az, amely annak idején azt adta tudtunkra, hogy önt végre főhadnagynak ne­vezték ki. Az adjutáns hangos nevetésbe tört ki és azt a fö­löttébb váratlan kijelentést tette, hogy „Strémnek min­dég igaza van" és hogy „mindég olyan borzasztóan komikus". Ebben a pillanatban Péterke vidám arca jelent meg az ajtóban. Fejével pajtáskodón intett Strém felé, aztán az apjához fordult és derűs hangján je­lentette: — Tálalva van. III. FEJEZET. A vacsorával elkészültek. A háziúr szobájában ott ült a három tiszt a kártya­asztal mellett, míg Staalné és leányai a szalonban fáradoztak azon, hogy Poulsen főhadnagynét szóra­koztassák. A főhadnagy felesége, kinek származását senki sem ösmerte pontosan, nem volt valami rokon­szenves személy és mindenki csak a garnizon „rémé­nek" tekintette, mert nemcsak, hogy teljesen művelet­len volt, ami társalgás és érintkezés közben rögtön kiderült, hanem szenvedélyes pletykatermészet és még amellett mindenkit meg is szólt. Ezért tanácsos volt hát, fölöttébb óvatosnak és ugyanakkor nagyon is elő­zékenynek lenni vele szemben. Ebben a pillanatban a nők azt a kérdést tárgyal­ták meg alaposan, hogy két ember milyen kitűnően megélhet havi ennyi meg ennyi koronából. — És ezredesné őnagysága nagyon jól tudja, hogy az én Fricim nemcsak csipegetni szokott az ételekből, mint valami madárka, hanem derekasan befal! — Nem, az valóban igazságtalanság lenne, ha ez utóbbit valaki csak kétségbe is vonná, — mormolta Péterke és azokra az eredményben gazdag támadá­sokra gondolt, amelyekben az adjutáns imént a va­csorás tálakat részesítette.­­— De érteni kell a módját, — folytatta Poulsenné oktató hangon — és aszerint kell berendezkedni. (Ez rendes szavajárása volt.) Ha például kolbász van va­csorára, én mindég még tejberizst is adok neki előbb, de azért Frici még így is játszi könnyedséggel beke­belez vagy egy fél méter kolbászt. — Ugy? Én háromnegyed méterre is fogadni mertem volna. — mondta Péterke halálos komolyság­gal és nagy részvéttel. Staalné rosszak­ tekintetett vetett lánya felé és Péterke bűnbánóan sütötte le a szemét. De Poulsenné egyáltalán nem érezte magát megsértve; szünet nélkül beszélt tovább és a szakácsművészetről áttért az ő sa­ját mélyírtási eljárásának részletes leírására. — Hiszen ezredesné őnagysága is jól tudja, hogy mindennek érteni kell a módját, — magyarázta ön­ként. — Mi csak akkor használjuk a szobáinkat, ha vendégeink vannak. De meg is látszik ez a bútorain­kon, senki sem hinné, hogy már három esztendősek! — tette hozzá büszkén. Ez a megjegyzés nem szándékosság nélkül tör­tént. Poulsenné ismerte jól Ej­na nézeteit és így nem állhatta meg, hogy „az ezredes önhitt leányának" oda ne vágjon egy kissé. A nők rögtön észrevették, hogy mire céloz. Ej­na gúnyosan mosolygott, de azért mindnyájan hallgattak az örökösen harcrakész legfiatalabb lány kivételével, aki csodálkozva kérdezte: — De hát akkor hol tartózkodnak maguk egész nap, ha nem a szobákban? — Nyáron természetesen az ebédlőben, de télen legtöbbször a hálószobában ülünk, ott jó meleg van mindég. Ebédelni természetesen a konyhában ebéde­lünk. Istenem, — én magam látom el a háztartásomat, ezért aztán — nem •— ha azt hallom, hogy emberek arról beszélnek, hogy nem tudnak megélni a jövedel­mükből, mindig az jut az eszembe: ezek bizony nem értenek semmihez és nem tudják beosztani a jövedel­müket. Közben Er­na felé kacsintott, aki gépiesen dolgo­zott tovább a hímzésen. Staalné nyugtalankodni kezdett. — Kedves Flóra, — mondta, — nem mutatnád meg Poulsenné őnagyságának azt a szép képgyűjte­ményt, amelyet Frigyes bácsi hozott Drezdából? Az mindenesetre érdekelné Poulsennét. Flóra fölállt és az egyik asztalkáról egy mappát vett elő. — Igen, ezek a képek gyönyörűek, — mondta 74

Next