Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-07-11 / 29. szám - Vollquartz Ingeborg: Az ezredes úr leányai. Dán regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
AZ EZREDES ÚR LÁNYAI Dán regény írta INGEBORG VOLLQUARTZ 3. folytatás A városban nem volt titok, hogy Ström akkoriban fülig szerelmes volt felebbvalójának szép lányába, hogy meg is kérte a kezét, de kosarat kapott és hogy Ström, bánatának leküzdésére, félesztendei szabadságot kért és ezt az időt azzal töltötte, hogy külföldön utazgatott. Amikor visszajött, úgy látszott, mintha kiheverte volna bánatát. Éppen úgy járt most is az ezredesékhez, mint azelőtt és a családhoz való viszonya is mintha a régi lett volna. De természetesen ettől kezdve nem kereste már olyan feltűnően Ejna társaságát, habár nem is kerülte. Természetes, közvetlen modorú ember volt, igazi filozófus és határozott ellensége minden szenvedélyességnek és fontoskodásnak. Mialatt Strőm Ejnával beszélgetett, Poulsen ragyogó szemmel és áradozó szavakkal egyszer s mindenkorra biztosította az ezredest arról, hogy valamennyi tiszt egyenesen el van ragadtatva, hogy az ezredes úr továbbra is itt marad ebben a garnizonban, — de azért közben egyre oda pislogatott Ejna felé, mert végtelenül kíváncsi volt megtudni, hogy mi lesz most már Ejna kisasszony eljegyzéséből, miután Brink főhadnagy apja, Brink ezredes rövidesen megkapja az obsitos kék levelet. Ejna világosan észrevette, hogy megfigyelik és ezt máris azoknak a tortúráknak ízlesítőjéül tekintette, amelyek a kis vidéki városban reá várnak. Egyébként Poulsennek apró, szúrós, állandóan reászegezett szeme végüli is egész idegessé tette. Az ezredes adjutánsa már nem tudta tovább magában tartani. — A ma esti kormányrendelet meglehetősen sokoldalú volt, — kezdte le kötelező mosollyal. — Mi a véleménye ezredes úrnak az új hadügyminiszter felől ? Ez volt aztán a meglepetés, nemde? Staal ezredes elhűlt, amint ránézett, majd aggodalmasan a lánya felé fordította tekintetét. Nem tudta megérteni Poulsent. Hiszen már három éve adjutánsa, ezalatt igazán volt alkalma, hogy jó modort sajátítson el. Ő maga is szolgált neki útmutatással, de úgy látszik, ebbe az emberbe lehetetlen a jó modort beleverni. De még mielőtt az ezredes válaszolhatott volna, fölállt Strém kapitány és úgy állt oda, hogy testével eltakarta Eínát. — Bizonyára ez a kormányrendelet sem lepett meg bennünket jobban, mint az, amely annak idején azt adta tudtunkra, hogy önt végre főhadnagynak nevezték ki. Az adjutáns hangos nevetésbe tört ki és azt a fölöttébb váratlan kijelentést tette, hogy „Strémnek mindég igaza van" és hogy „mindég olyan borzasztóan komikus". Ebben a pillanatban Péterke vidám arca jelent meg az ajtóban. Fejével pajtáskodón intett Strém felé, aztán az apjához fordult és derűs hangján jelentette: — Tálalva van. III. FEJEZET. A vacsorával elkészültek. A háziúr szobájában ott ült a három tiszt a kártyaasztal mellett, míg Staalné és leányai a szalonban fáradoztak azon, hogy Poulsen főhadnagynét szórakoztassák. A főhadnagy felesége, kinek származását senki sem ösmerte pontosan, nem volt valami rokonszenves személy és mindenki csak a garnizon „rémének" tekintette, mert nemcsak, hogy teljesen műveletlen volt, ami társalgás és érintkezés közben rögtön kiderült, hanem szenvedélyes pletykatermészet és még amellett mindenkit meg is szólt. Ezért tanácsos volt hát, fölöttébb óvatosnak és ugyanakkor nagyon is előzékenynek lenni vele szemben. Ebben a pillanatban a nők azt a kérdést tárgyalták meg alaposan, hogy két ember milyen kitűnően megélhet havi ennyi meg ennyi koronából. — És ezredesné őnagysága nagyon jól tudja, hogy az én Fricim nemcsak csipegetni szokott az ételekből, mint valami madárka, hanem derekasan befal! — Nem, az valóban igazságtalanság lenne, ha ez utóbbit valaki csak kétségbe is vonná, — mormolta Péterke és azokra az eredményben gazdag támadásokra gondolt, amelyekben az adjutáns imént a vacsorás tálakat részesítette.— De érteni kell a módját, — folytatta Poulsenné oktató hangon — és aszerint kell berendezkedni. (Ez rendes szavajárása volt.) Ha például kolbász van vacsorára, én mindég még tejberizst is adok neki előbb, de azért Frici még így is játszi könnyedséggel bekebelez vagy egy fél méter kolbászt. — Ugy? Én háromnegyed méterre is fogadni mertem volna. — mondta Péterke halálos komolysággal és nagy részvéttel. Staalné rosszak tekintetett vetett lánya felé és Péterke bűnbánóan sütötte le a szemét. De Poulsenné egyáltalán nem érezte magát megsértve; szünet nélkül beszélt tovább és a szakácsművészetről áttért az ő saját mélyírtási eljárásának részletes leírására. — Hiszen ezredesné őnagysága is jól tudja, hogy mindennek érteni kell a módját, — magyarázta önként. — Mi csak akkor használjuk a szobáinkat, ha vendégeink vannak. De meg is látszik ez a bútorainkon, senki sem hinné, hogy már három esztendősek! — tette hozzá büszkén. Ez a megjegyzés nem szándékosság nélkül történt. Poulsenné ismerte jól Ejna nézeteit és így nem állhatta meg, hogy „az ezredes önhitt leányának" oda ne vágjon egy kissé. A nők rögtön észrevették, hogy mire céloz. Ejna gúnyosan mosolygott, de azért mindnyájan hallgattak az örökösen harcrakész legfiatalabb lány kivételével, aki csodálkozva kérdezte: — De hát akkor hol tartózkodnak maguk egész nap, ha nem a szobákban? — Nyáron természetesen az ebédlőben, de télen legtöbbször a hálószobában ülünk, ott jó meleg van mindég. Ebédelni természetesen a konyhában ebédelünk. Istenem, — én magam látom el a háztartásomat, ezért aztán — nem •— ha azt hallom, hogy emberek arról beszélnek, hogy nem tudnak megélni a jövedelmükből, mindig az jut az eszembe: ezek bizony nem értenek semmihez és nem tudják beosztani a jövedelmüket. Közben Erna felé kacsintott, aki gépiesen dolgozott tovább a hímzésen. Staalné nyugtalankodni kezdett. — Kedves Flóra, — mondta, — nem mutatnád meg Poulsenné őnagyságának azt a szép képgyűjteményt, amelyet Frigyes bácsi hozott Drezdából? Az mindenesetre érdekelné Poulsennét. Flóra fölállt és az egyik asztalkáról egy mappát vett elő. — Igen, ezek a képek gyönyörűek, — mondta 74