Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)

Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Zilahy Lajos: Záveczky protezsál

A visszafoglalt Przemyslből. Magyar és német csapatok átvonulása a városon. Kilofot (Bécs) fényképe Záveczky protezsál Elbeszélés Irta ZTLAHY LAJOS A tábla előtt egy kis mezitlábas, gatyás paraszt­gyerek állott. — Ki nyírt meg téged, Bagosi? — kérdezte Kósa tanító úr. A gyerek megtörölte a könyökibe az orrát és azt mondta: — Idesanyám. — Nahát fiam, mondd meg édesanyádnak, na­gyon grádicsosra sikerült a nyírás. Máskor jobban vigyázzon az ollójára, mert olyan a fejed, mint a zebráé. Helyre mehetsz. A tanító elővette a tulaezüst órát. Mindjárt dél lesz, — föladta hát a holnapi leckét. Holnapra tör­ténelemből Bocskay István, természetrajzból a ribizli. Odakint az iskola mellett delet kezdett ütni a torony. Egy láthatatlan kéz felülről tizenkét mély­kongású, búgó haranghangot dobált le a toronyból, aztán egy vékonyhangú harang lelkendezve haran­gozta a delet. A gyerekek fölállottak és imádkoztak, aztán hónuk alá kapták a szörnyen tintás könyveket, a palatáblát, amelyre madzaggal volt rákötve a grifli és a kis kala­pokat, sipkákat a kezükben szorongatva, kifelé tó­dultak. 1 A kiürült iskolateremben egyedül maradt Kósa tanító. i Már nem volt semmi dolga, de azért itten maradt még egy kicsit a csendes, fehér falak között. Fent ült a katedrán, lehunyta a szemét és fáradt homlokát a két tenyerébe vette. így ült sokáig, aztán felkönyö­költ és csak nézte az üres padokat. — Vájjon mi lesz velem? — gondolta magában. Csöndes, szolid fiatalember volt Kósa tanító. Jó megjelenésű, szemrevaló fiú, kis barna bajusszal, sötét arcában két nagy lobogó, fekete szemmel. Rendes, tiszta ruhában járt, jobbfajta nyakkendőket viselt, — adott magára valamit, nem úgy, mint a vidéki nép­tanítók. , Huszonhárom esztendős volt és most az öreg Ádám tanító halála után rábízták egyelőre a gyarmati iskolát; addig, amíg kinevez valakit a mindenható miniszter. Kósa is megpályázta az állást, de kevés reménnyel. Tudta, hogy nemsokára, -— talán egy-két hét múlva, -— itt kell hagyni ezt a kedves, nyugalmas iskolát, ezt a biztos kenyeret és újra szembekerül, — amitől öreg praepa kora óta félt, — pályájának re ménytelen nyomorával. Pedig milyen igazságos lenne az Isten, ha őt ide kineveznék! Nem sok öröme volt eddig az életben és most a legnagyobb, a legszebb vágya telne be: egy nyugalmas, biztos kis állás; egy hónap múlva megtarthatnák az esküvőt, Erzsike itt cimbalmozna a tanítói lakásban, beosztással élnének. Erzsike, ért az aprójószágtenyésztéshez, csupa virág lenne az iskola jácintos kis kertje . . . ó nagy Isten. . . — Vájjon mi lesz velem? — gondolta Kósa Jani és csak nézte az üres padokat. Valami protekciós alak fogja megkapni az állást. Törte a fejét, honnan, honnan lehetne valami protekciót keríteni. Az ő attyafiai vastagtenyerü ipa­rosok, azok között nincsen frakkos ember. Egyszer csak az asztalra ütött és elkiáltotta magát: — Záveczky! Az öreg Záveczky! Fejébe csapta a kalapot és elsietett ebédelni. Ebéd után beállított a leendő apósához. Az após az íróasztal előtt ült és csibukozva olvasta a kétnapos újságot. — Sándor bácsi, — kezdte fontoskodva János, — jutott nekem valami eszembe. — Na, fiam. 62

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék