Uj Idők, 1916 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-09 / 3. szám - Abonyi Árpád: Békekötés / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Jakab Ödön: Szomorú esték / Költemények
10 Az öreg tartalékos most ránézett a társára. — No, Ferkó — szólalt meg közömbös, csendes hangon, miközben letépett egy fűszálat, s a szájába dugta — izlik-e a háború ? — Nem izlik... — rázta fejét a legény. — Aztán miért nem? — Ezer oka is vagyon annak . . . — Lám, pedig a Nyárádi Jóskát, meg a Nagyék Gyuriját te figuráztad ki, amiért leengedték az orrukat, amikor menni kellett, s ha jól emlékszek, aki beverte a kocsma ablakát fene jókedviben — az is te voltál. Hát ilyen hamar elmállott tőled a betyárkodás?... Ezt igazán nem gondoltuk volna rólad odahaza, bár igen örültünk, amikor elvitt az ördög és hosszú időre megtisztult tőled a falu. Merthogy felette komisz ember voltál mindétig, öcsém, az már igaz. — Már ugyan mér lettem vóna . . . A legény dacosan rántott egyet a vállán, de nem ment közelebb. Tisztes távolságból, félrehúzódva leskelődött a szeme szegletéből az öreg rezervistára, aki most már rá sem nézett.— Bizony az voltál Ferkó fiam — bólintott fejével az öreg, s átvetve egyik lábát a másikon, rátámaszkodott féloldalt fekve a könyökére — ezt az egyet nem tagadhatod le. Rád idézhetem az egész községet, ahol is mindenki abban reménykedik, hogy ha épkézláb kerülsz is haza innét — nem fogod hazatolni a képedet, hanem elmégy dolgodra másfelé, merthogy nagy a világ. A legény hirtelen odavágta: — Már pedig hazamék! — Haza-é? — Haza én! . . . — mondotta nyersen a fiú — kalibám vagyon ott nékem, meg földem, meg szőlőm, meg gyümölcsösöm. Tán maguknak hagyjam? — Add el becsületes áron, amid van, s a pénzzel eredj Isten neviben másfelé . . . ahol nem elmérnek. — Nem megyek én! — Eképpen is jó. Ez is a te bajod lészen, nem a miénk. Én csak azt kommendálhatom, hogy gondold meg jól, mielőtt majd háború után hazatolnád a véres pofádat, mert ha csuda nem esik véled, és ki nem fordul lelked a viszájára — abból nagy baj lészen. — Ugyan mi ? A rezervista legyintett a kezével és vállat vont. — Ki vagyon rád mondva, öcsém, — válaszolta egykedvűen, — hogy az első verekedésnél, amit a te piszok természeted fog és még elkezdeni, közrekapnak és agyonvernek. — Engem ? — Nem is a vakapádat. Ki vagyon rád mondva, hogy mivel igen rosszféle, kötekedő, zsebrák ember vagy — nem lehessen többet maradásod a falunkba. Ezt mondják az öregebbek is, meg az asszonyok is. Azt gondolom, hogy már nem is lézengnél idefenn a világon, ha el nem vittek volna. Ha odahaza találtál volna maradni, már akkoriban agyonvertek volna az otthon levő öregebb atyafiak, kiket igen ordináré, igen piszok természeteddel magadra haragítottál. — Kik azok ugyan? — Itt vagyok mindjárt én is. Az ember átváltotta testének súlyát a másik könyökére, s úgy nézett föl fektéből a legényre, de most is nyugodtan, szürke, közömbös tekintettel, látszólag minden neheztelés és érdeklődés nélkül, mintha ahhoz, amiről beszélt, neki lett volna ezen a világon legkevesebb köze. A legény megint csak félszemmel pislantott vissza, s immel-ámmal vont egyet-egyet vaskos vállán. Aztán lassú, dunyogó hangon megszólalt:— Hogy a többiek miért haragusznak — mondotta fejét rázva — azt a csuda tudja . . . Mert a többieket nem haragítottam. Más is járt kocsmába, más is beitalozott és más is csinált drága dolgokat — nemcsak én. Tehát miért csak én vagyok a zsebrák? Meg miért csak engem akarnak agyonverni, holott — mondom — a többi is rászolgált azért, amiért én — a verekedésért, a duhajságért, meg a többi kutyálkodásokért . . . — Ezt igazítsd el öcsém a többiekkel. Én csak magamról szólok. A legény feltolta sipkáját a feje búbjára. — El is igazítom! — mondta nyers, fenyegető hangon, s céklapiros arcát még jobban elborította indulatos hullámzása a vérnek, — azt a bitangot szeretném látni, aki hozzám mer nyúlni ... s ha kétannyian Ellenségeink táborából: a Dardanellák ostroma. Kitchener lord utolsó látogatása Sedil-Barban 69