Uj Idők, 1916 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1916-04-30 / 19. szám - Pillanatfölvételek / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
•— Gondoltam, meghajlítom, Krisztina . .. — Nem lehetett. .. — Nem lehetett. Hetyke szemmel kérdezte az asszony: — Sajnálja? — Az ember semmit se sajnáljon, de néha fájt. . .—• Mikor? — kérdezte Krisztina és majdnem kíváncsiság volt a hangjában. — Mikor fájt? Szépen mondta a csúnya férfi, olyan szépen, mintha nem is ő mondta volna: — A hosszú estéken, amikor a tél úgy fázik odakint, mint a szegény vándorlegény. Ilyenkor két szál gyertyát gyújtottam magáért, Krisztina és a nevén szólítottam gyakran. A hölgy nem akarta, hogy a szép szavak folytatódjanak. — Hagyjuk ezt. A bölcsődalra nem vagyok kíváncsi . .. Miért jött el, Máté, ezt kérdezem. Miért jött el mégis, amikor pedig megfogadta, hogy nem zaklat ? — Öreg lettem, Krisztina, nagyon. Beteg is vagyok és olyan magános. Kérem, hogy ne hagyjon el. Senkim sincs magán kívül. Hangban, szívben nagyon megkeményítette most magát Krisztina: — Én is csak név szerint vagyok a magáé. Nem vagyok én medikamentom az öregség ellen... Ha pedig úriember létére restel ispotályba menni, fogadjon meg egy oláh javasasszonyt, majd az ápolja, dörgöli mindig. A férfi most mintha kiemelte volna fejét a válla közül. — Úgy lesz, — mondta egyszerűen. Krisztina elfordítja arcát. — És mi a betegsége . .. ? Ezt megmondhatná . .. — Mindegy az magának, nemzetes asszonyom. Most már úgy se mondanám. Az ég áldja. Tizenkilenc esztendeig nem látott, ezután sem fog. Megyek. — Megálljon, csak egy szóra. Szembenéznek egymással, két komoly ellenség (mert most már a férfi is az ellenség), nagy összecsapás előtt. — Mit akar még tőlem? — Azt mondja meg, mielőtt elmegy, miért nem hitt a sok rossznak, amit az emberek rólam beszéltek?... És miért hiszi, hogy a neve és a becsülete ellen sosem vétkeztem? — A nemzetes asszony mondta és én elhiszem. Arcban semmi sem látszott meg Krisztinán, amikor mondta: — Csak egy óranegyedig várjon rám, míg visszajövök a szomszéd szobából. . . Fontos mondanivalóm lesz, kérem, hogy várjon meg. Átment a hálójába. Amikor visszajött, fekete wickler volt rajta és a magas lovaglókalap helyett egyszerű fejkendő a haján. Krisztina öregasszonynak öltözött. — Megyek magával, János, Csávásra. . . Ha feleségeként ápolni fogom és könyökig ledolgozom a két kezem magáért, János . . . Visszamegyünk, mert látni sem akarom többé ezt a rongy várost. Balkezével belefogódzott az ura karjába. A jobbkezében forró vízzel telt melegítő palackot szorongatott. — Hosszfi az út Csávásig. Ezt azért hozom, hogy a hideg kocsiban meg ne gémberedjék — magyarázta Krisztina, aki szép volt most a fekete kendőben. Pillanatfelvételek (Utánnyomás tilos.) .-A vadászterület hallatlanul megnövekedett, de az állománynak maholnap se híre, se hamva. Vagy legfölebb: csak híre-hamva. Pedig az indulás óriási volt. A háborús figurák az első golyózáporra seregestől bújtak ki a földből és csörtettek elő az bozótból. A humoristák, pszichológusok ,meg emberegyéb lágerek azt se tudták hirtelenében, melyikre fogták rá a megfigyelésük puskáját és az állomány gyarapodásával nagyszerű vadászatokról és zsákmányról ábrándoztak. De a háború a legravaszabb stratéga. Állandóan meglepetésekre dolgozik. Az erdőt hirtelen kiürítette. A pompás új figurák egyszerre csak eltűntek. Az örökjós, a rémhírnök, a beavatott, a pesszimista, az optimista, a kávéházi Konrád, a klub-Hindenburg, a söröző Kasszandra — ma már csak emléke egy özönvíz előtti kornak, holott az özönvíz még javában tart és Noé galambjai nem látszanak az ágyúfüsttől. De a háborús alakok érdekes, furcsa figurái megszűntek, elsülyedtek, visszafejlődtek. Manó bácsinak nincsenek többé szenzációs értesülései a német kancellártól, a doktor úr nem rajzol haditerveket a márványasztalra, a pesszimista lemosta az arcáról a komorságot, az a bizonyos vezérkari káplár megnémult, csakúgy, mint a hétesztendős jós leányka, akinek nem lett volna szabad elárulnia, hogy a háborúnak tavaly karácsonykor lesz vége. Nincsenek többé egyéniségek. A háború nem tűri az extrát. A gondnak, reménységnek, várakozásnak, türelemnek mindenek számára fólsriftos egyforma szürke uniformisában járunk valamennyien, mert a háború mindnyájunké, mert mindnyájan a háborúé vagyunk és már tudjuk: nincs más tehetésünk, mint szolgálunk és hallgatunk és várjuk a legfőbb kommandó, az Idő parancsait. Ö tudja és csak ő tudja és semmit se tud jobban, mint titkot tartani. * Roham közben. A bakák három nap óta feküdtek már olyan stellungban, hogy se ide, se oda nem lehetett mozdulni. Mindenbe bele lehet törődni, még abba is. Egy békés szerepre tört ágyunk : déli időjelzés Belgrádban. Kankowsky E. fényképe 464