Uj Idők, 1918 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1918-06-16 / 25. szám - Edouard Pailleron. A baba / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Krúdy Gyula négy könyve / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

Borsos: Csakhogy itt vagy! A kisas­­szony már nagyon rosszul érezte magát. Fancsi: Én? Honnét kombinálja maga ezt? Ilyen vas az egészségem! Borsos (csitítva, mint egy őrülthöz): P­ersze! Bizonyosan nem komolr beteg­ség! Fancsi: Turcsi! Hiszen ez egy őr csek ! Hogy jutott eszedbe meghívni?! Borsos: Már vagyok Gricsek? Bocsánat, magyar ta­ Kiskunhalason. Turcsi: Nem értem­ a szavatokat! Mi van veletek? Borsos: Majd négyszemközt, barátom. Fancsi: Megyek is! Azt hittem, egy tuti fiú, pedig egy őricsek, akinek ideg­szám­ban volna zicse. Tudtam, Turcsi, ha te ajánlod, az víz, csak víz lehet! Va­lahol a lanyin szedted föl ! Kellett nekem ez! Muszáj voltam ilyen zavart kapni valakitől? Nagyon téved, ha maga azt hiszi, hogy maga főzni tudna eng­em! Ahhoz maga nagyon link ember, ahhoz tuti fiú való, nem ilyen sóher alak. Pfuj ! Ahogy maga kinéz! Na! Nem is állok szóba magával! (Elrohan.) Borsos: Szegény leány! Turcsi: Ali volt ez?­­ Borsos: Nem látod, hogy őrült? Turcsi: Gondold meg a szavaidat! Borsos: Tisztára őrült! Negyed óráig olyanokat mondott itt, hogy nem értet­tem, bár ő azt mondja, hogy magyarul beszélt. Hiszen hallottad te is? T­urcsi: Miféle szavakat? Talán te vagy őricsek? Na ez zriás! Borsos: Őricsek! Zriás! Hiszen te is így beszélsz? Turcsi: Őricsek, az őrült, óriás, az ér­dekes. No nem baj, barátom, azóta, mióta te kiskunhalasi polgár lettél, for­dult a világ, változás történt a magyar nyelv körül is. Nem tudsz magyarul. Borsos: Én? A legkitűnőbben tudok. Turcsi: Erről kár vitatkozni. Borsos: Kár. Szervusz! (El.) Turcsi Fancsi: (kiszól) : Fancsi! Na, elródlizott már az alakod? Turcsi: El! Azt állítja, hogy őrült vagy, pedig csak­ ő nem tud magyarul. Baranyay Barna Idegen írók Eldouard Pailieron. A múlt század második felében nép­szerű francia színműírónak nálunk is elő­adták egyik ötletes vígjátékát, melynek magyar címe „Ahol unatkoznak". De bizony egyéb műveit a nagy közönség alig ösmeri, pedigi finom és elmés tol'­a meg­érdemli az érdeklődést. Egyik bájos verses apróságát itt közöljük. A baba Elbeszéli hatéves kislányáról az apja Edouard Paik­eron Látogatósdit játszik kis leánykám , vizitbe indul. Repked kis ruháján Sok fura holmi, mit reá rakott. M­amájától kért keztyűt s kalapot. Kevély mosolyra csúcsontva száját, Kényesen tartja hullámos uszályát. S mint egy királynő, büszkén nézve szét, Hallgatja selyme suhogó neszét. Egyedül van s így kettő helytt cseveg. Egyedül? Óh nem! Ebben tévedek. Becéző gonddal kebléhez szorít. Egy tarka rongyba burkolt valamit, Mely görbe, púpos roncs a sok eséstől, Kopott a csóktól, gyűrt az öleléstől. Egy csonkot, egy rejtelmes névtelent, Mely röviden ,egy oly babát jelent, Mely rút bár, mégis legkedvesebb szívének. Miért?... E titkot vajh ki fejtené meg? Fő az, hogy lelke csendül meg szaván: Kopp, kopp! ..— Szabad! Óh drága Mari­ám, Mi szép, hogy eljött! Már kijár tehát? — Hát persze. Untam már a csúf szobát. Hogy van? Reménylem jól? — Csak úgy! Hisz' tudja, Asszonynak mindig van valami gondja. És ön? — Ah, rosszul! Új cseléd, új bánat... De a gyermekek, hál' Isten, vidámak. — Hány kicsike van? — Kerek egy tucat. — S koruk? — Koruk? Hát... mind egykorúak. Tizenkét évesek. —• Ah, ez valóban kedves! — De gondozásuk, tudná, mily keserves. — Nekem mondja? — Szintén vannak babák? —­ Csak ez a csöpp itt, kit karomba lát. (Büszkén mutatja örök bábuját.) — Jaj, szabad látnom? Gyönyörű! Leány? — Nem, édesem. — Tehát fiúcska. Lám! — Nem, az sem. Semmi, semmi még a­­ szentem.­­Sz nincs még ruhája .... Én . . . csak úgy­­ neveltem . . . Se fi, se lány, csak gyermek s az enyém S nem is hagyom felöltöztetni én . . . A fiúk, tudja édesem, mily nyersek . . . Ha lovacskázunk, ők a bakra ülnek ... A lányok, sorsuk, hajh, szörnyű dolog! Férjhez mennek és . .. boldogtalanok . .. Pedig te boldog, boldog légy, te drága!" S a csonkot vad hévvel karjába zárta, Mélyen teikinte rég kihullt szemébe,­Csak úgy áradt a gyengédség feléje . .. E roncs, c rongyok zagyva tömege Gyermeke volt, szép, féltett gyermeke. Elvetve most előbbi fonalát, A társalgást más tárgyra vitte át... Hangja érdes lett, kesernyés, epés. Férjekre fordult a beszélgetés. Füleltem, mert hát fontos itt a lényeg. Mily mesterek ez ici-pici lények! „Az uram? Oh, egy szabad perce nincsen! — Akár az enyém! Itthon van s még­­ sincsen.­­— A nők, édesem, mind ily sorsot érnek! — E­zek­ a férjek, nagysád! — Oh, ezek a férjek!­­— S mégis, az enyém szeret. Néha kedvez A múltkor is az operába vitt. ..­­ nekem. Azaz hogy tán a Nemzetibe? Nem! Egy drámát adtak, a Hüvelyk Matyit. . . De ha dolgozik, hát se hall, se látv — Ez az én uram, nagysád, akkorát! — Hiába szólok, h­iába zörgetek: No, nyisd ki hát, kislányod zörgetett. (Ahá, a férj — sejtettem — én vagyok.) Mindig így felel: ugyan, hagyjatok, Sürgős a dolgom... később... most esik... S ez nékem, nagysád, oly zokon esik. Futkosni vélem rá sohasem ér, Miért teszi ezt, ha szeret... Miér?" Miért? Azt kérded, drága kis virág, Mért bánt a lárma, a zajos világ? Hogy előttem mely távol cél lebeg, Midőn vidám futkározás helyett 47* Az, kit agyacskád oly okosnak vélt, Mért firkál egyre? Azt kérded, miért? Miért zárkózom el gyermeki kedélyed Bája elől, mért fogom be fülem, Midőn kacajod lágy ezüstösen Felém ring s újra gyermekké avat? Mosolygó hajnal, mely felébredésed Percével csengve-bongva rámhasad, Megmondjam? hajh! még úgysem értenéd­­ meg. . Azért, hogy majd ha nagy lesz és f­eléd Kiváncsi szem küldi tekintetét. Büszke örömnek önthessen el lángja, Ha ezt hallod majd: „Ez az ő leánya!" Fordította: Dieballa György Krúdy Gyula négy könyve Külön, egyéni hangot, egyéni és egyéni világnézetet jelentenek színeket Krúdy Gyula írásai. Valami megkapó, szinte a gordonkahangra emlékeztető édes-bús me­lankóliával beszél a múltról, amelyben mintha még ma is ott élne, semmit se tudva erről a véres viaskodásról, a mai ideges lelkek álomtalan hajszájáról. A m­últba néz egyre, oda menekül ettől a kortól, amelyben a művésznek, a poéta­léleknek nem telhet öröme és Krúdy Gyula álmodozóan lágy stílusának csodá­latosan szuggesztív ereje van: mindig magával tudja vinni olvasóit elmúlt em­berek, elmúlt szépségek, letűnt fájdalmak világába. Most megjelent négy könyve szintén azt a múltat idézi föl az emlékek sejtelmes, csoda vizű tavából, ahová szinte boldog­ság a menekülés. Nem a történelmi táv­latok érdekli­k őt a „Palotai álmok" című regényében, nem is a történelmi idők, ha­nem az a múlt, amelynek ablakán mind­nyájan benézhettünk még, ha nem is a­­ saját életünket láttuk meg ott, hanem a szüleinkét, nagyszüleinkét. Krúdy ezt a kort támasztja föl: az érzelmes, bús szép­ségek korát és e kor embereinek lelkét, hogy bennük önmagunk jobbik felére is­merj­ünk. A régi magyar megyei élet hatalmas freskóképét festi meg az „Andráscsik örö­köse" című regényében. Gyűlések, válasz­tások öblöshangú szónokait, torok és ke­resztelők szorgalmas látogatóit. De mindez tulajdonképen csak háttere annak a szerelmi történetnek, amely Andráscsik örököséről szól, annak az Andrásaiknak az­ örököséről, akinek ,, a szólásmód sze­rint még a bőre alatt is volt pénze". Ízig­vérig magyar regény ez, magyar sorsok­ról és olyan erős vágású magyarokról, aminőket bizony ma már talán csak a múltban találunk. Vonzó erejük és egyé­niségük talán a valóságnál is színesebb lett Krúdy csöndes medrű, színes és me­leg előadásában. Másik két könyve, amelyeknek meg­jelenéséről itt beszámolunk, két kötet el­beszélés. Címük: „Púder" és „A víg ember bús meséi". Krúdy legjava elbe­széléseit találja meg az olvasó e két kö­tetben és ezekben az elbeszélésekben ugyanazokat a kitűnő értékeket, amelyek regényeit és általában minden írását ka­rakterizálják. 517

Next