Uj Idők, 1918 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1918-06-16 / 25. szám - Edouard Pailleron. A baba / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Krúdy Gyula négy könyve / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Borsos: Csakhogy itt vagy! A kisasszony már nagyon rosszul érezte magát. Fancsi: Én? Honnét kombinálja maga ezt? Ilyen vas az egészségem! Borsos (csitítva, mint egy őrülthöz): Persze! Bizonyosan nem komolr betegség! Fancsi: Turcsi! Hiszen ez egy őr csek ! Hogy jutott eszedbe meghívni?! Borsos: Már vagyok Gricsek? Bocsánat, magyar ta Kiskunhalason. Turcsi: Nem értem a szavatokat! Mi van veletek? Borsos: Majd négyszemközt, barátom. Fancsi: Megyek is! Azt hittem, egy tuti fiú, pedig egy őricsek, akinek idegszámban volna zicse. Tudtam, Turcsi, ha te ajánlod, az víz, csak víz lehet! Valahol a lanyin szedted föl ! Kellett nekem ez! Muszáj voltam ilyen zavart kapni valakitől? Nagyon téved, ha maga azt hiszi, hogy maga főzni tudna engem! Ahhoz maga nagyon link ember, ahhoz tuti fiú való, nem ilyen sóher alak. Pfuj ! Ahogy maga kinéz! Na! Nem is állok szóba magával! (Elrohan.) Borsos: Szegény leány! Turcsi: Ali volt ez? Borsos: Nem látod, hogy őrült? Turcsi: Gondold meg a szavaidat! Borsos: Tisztára őrült! Negyed óráig olyanokat mondott itt, hogy nem értettem, bár ő azt mondja, hogy magyarul beszélt. Hiszen hallottad te is? Turcsi: Miféle szavakat? Talán te vagy őricsek? Na ez zriás! Borsos: Őricsek! Zriás! Hiszen te is így beszélsz? Turcsi: Őricsek, az őrült, óriás, az érdekes. No nem baj, barátom, azóta, mióta te kiskunhalasi polgár lettél, fordult a világ, változás történt a magyar nyelv körül is. Nem tudsz magyarul. Borsos: Én? A legkitűnőbben tudok. Turcsi: Erről kár vitatkozni. Borsos: Kár. Szervusz! (El.) Turcsi Fancsi: (kiszól) : Fancsi! Na, elródlizott már az alakod? Turcsi: El! Azt állítja, hogy őrült vagy, pedig csak ő nem tud magyarul. Baranyay Barna Idegen írók Eldouard Pailieron. A múlt század második felében népszerű francia színműírónak nálunk is előadták egyik ötletes vígjátékát, melynek magyar címe „Ahol unatkoznak". De bizony egyéb műveit a nagy közönség alig ösmeri, pedigi finom és elmés tol'a megérdemli az érdeklődést. Egyik bájos verses apróságát itt közöljük. A baba Elbeszéli hatéves kislányáról az apja Edouard Paikeron Látogatósdit játszik kis leánykám , vizitbe indul. Repked kis ruháján Sok fura holmi, mit reá rakott. Mamájától kért keztyűt s kalapot. Kevély mosolyra csúcsontva száját, Kényesen tartja hullámos uszályát. S mint egy királynő, büszkén nézve szét, Hallgatja selyme suhogó neszét. Egyedül van s így kettő helytt cseveg. Egyedül? Óh nem! Ebben tévedek. Becéző gonddal kebléhez szorít. Egy tarka rongyba burkolt valamit, Mely görbe, púpos roncs a sok eséstől, Kopott a csóktól, gyűrt az öleléstől. Egy csonkot, egy rejtelmes névtelent, Mely röviden ,egy oly babát jelent, Mely rút bár, mégis legkedvesebb szívének. Miért?... E titkot vajh ki fejtené meg? Fő az, hogy lelke csendül meg szaván: Kopp, kopp! ..— Szabad! Óh drága Mariám, Mi szép, hogy eljött! Már kijár tehát? — Hát persze. Untam már a csúf szobát. Hogy van? Reménylem jól? — Csak úgy! Hisz' tudja, Asszonynak mindig van valami gondja. És ön? — Ah, rosszul! Új cseléd, új bánat... De a gyermekek, hál' Isten, vidámak. — Hány kicsike van? — Kerek egy tucat. — S koruk? — Koruk? Hát... mind egykorúak. Tizenkét évesek. —• Ah, ez valóban kedves! — De gondozásuk, tudná, mily keserves. — Nekem mondja? — Szintén vannak babák? — Csak ez a csöpp itt, kit karomba lát. (Büszkén mutatja örök bábuját.) — Jaj, szabad látnom? Gyönyörű! Leány? — Nem, édesem. — Tehát fiúcska. Lám! — Nem, az sem. Semmi, semmi még a szentem.Sz nincs még ruhája .... Én . . . csak úgy neveltem . . . Se fi, se lány, csak gyermek s az enyém S nem is hagyom felöltöztetni én . . . A fiúk, tudja édesem, mily nyersek . . . Ha lovacskázunk, ők a bakra ülnek ... A lányok, sorsuk, hajh, szörnyű dolog! Férjhez mennek és . .. boldogtalanok . .. Pedig te boldog, boldog légy, te drága!" S a csonkot vad hévvel karjába zárta, Mélyen teikinte rég kihullt szemébe,Csak úgy áradt a gyengédség feléje . .. E roncs, c rongyok zagyva tömege Gyermeke volt, szép, féltett gyermeke. Elvetve most előbbi fonalát, A társalgást más tárgyra vitte át... Hangja érdes lett, kesernyés, epés. Férjekre fordult a beszélgetés. Füleltem, mert hát fontos itt a lényeg. Mily mesterek ez ici-pici lények! „Az uram? Oh, egy szabad perce nincsen! — Akár az enyém! Itthon van s még sincsen.— A nők, édesem, mind ily sorsot érnek! — Ezek a férjek, nagysád! — Oh, ezek a férjek!— S mégis, az enyém szeret. Néha kedvez A múltkor is az operába vitt. .. nekem. Azaz hogy tán a Nemzetibe? Nem! Egy drámát adtak, a Hüvelyk Matyit. . . De ha dolgozik, hát se hall, se látv — Ez az én uram, nagysád, akkorát! — Hiába szólok, hiába zörgetek: No, nyisd ki hát, kislányod zörgetett. (Ahá, a férj — sejtettem — én vagyok.) Mindig így felel: ugyan, hagyjatok, Sürgős a dolgom... később... most esik... S ez nékem, nagysád, oly zokon esik. Futkosni vélem rá sohasem ér, Miért teszi ezt, ha szeret... Miér?" Miért? Azt kérded, drága kis virág, Mért bánt a lárma, a zajos világ? Hogy előttem mely távol cél lebeg, Midőn vidám futkározás helyett 47* Az, kit agyacskád oly okosnak vélt, Mért firkál egyre? Azt kérded, miért? Miért zárkózom el gyermeki kedélyed Bája elől, mért fogom be fülem, Midőn kacajod lágy ezüstösen Felém ring s újra gyermekké avat? Mosolygó hajnal, mely felébredésed Percével csengve-bongva rámhasad, Megmondjam? hajh! még úgysem értenéd meg. . Azért, hogy majd ha nagy lesz és feléd Kiváncsi szem küldi tekintetét. Büszke örömnek önthessen el lángja, Ha ezt hallod majd: „Ez az ő leánya!" Fordította: Dieballa György Krúdy Gyula négy könyve Külön, egyéni hangot, egyéni és egyéni világnézetet jelentenek színeket Krúdy Gyula írásai. Valami megkapó, szinte a gordonkahangra emlékeztető édes-bús melankóliával beszél a múltról, amelyben mintha még ma is ott élne, semmit se tudva erről a véres viaskodásról, a mai ideges lelkek álomtalan hajszájáról. A múltba néz egyre, oda menekül ettől a kortól, amelyben a művésznek, a poétaléleknek nem telhet öröme és Krúdy Gyula álmodozóan lágy stílusának csodálatosan szuggesztív ereje van: mindig magával tudja vinni olvasóit elmúlt emberek, elmúlt szépségek, letűnt fájdalmak világába. Most megjelent négy könyve szintén azt a múltat idézi föl az emlékek sejtelmes, csoda vizű tavából, ahová szinte boldogság a menekülés. Nem a történelmi távlatok érdeklik őt a „Palotai álmok" című regényében, nem is a történelmi idők, hanem az a múlt, amelynek ablakán mindnyájan benézhettünk még, ha nem is a saját életünket láttuk meg ott, hanem a szüleinkét, nagyszüleinkét. Krúdy ezt a kort támasztja föl: az érzelmes, bús szépségek korát és e kor embereinek lelkét, hogy bennük önmagunk jobbik felére ismerjünk. A régi magyar megyei élet hatalmas freskóképét festi meg az „Andráscsik örököse" című regényében. Gyűlések, választások öblöshangú szónokait, torok és keresztelők szorgalmas látogatóit. De mindez tulajdonképen csak háttere annak a szerelmi történetnek, amely Andráscsik örököséről szól, annak az Andrásaiknak az örököséről, akinek ,, a szólásmód szerint még a bőre alatt is volt pénze". Ízigvérig magyar regény ez, magyar sorsokról és olyan erős vágású magyarokról, aminőket bizony ma már talán csak a múltban találunk. Vonzó erejük és egyéniségük talán a valóságnál is színesebb lett Krúdy csöndes medrű, színes és meleg előadásában. Másik két könyve, amelyeknek megjelenéséről itt beszámolunk, két kötet elbeszélés. Címük: „Púder" és „A víg ember bús meséi". Krúdy legjava elbeszéléseit találja meg az olvasó e két kötetben és ezekben az elbeszélésekben ugyanazokat a kitűnő értékeket, amelyek regényeit és általában minden írását karakterizálják. 517