Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1919-04-13 / 14. szám - Szép Ernő: Valami kevés beszélgetés egy emberrel / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Valami kevés beszélés egy emberrel Irta SZÉP ERNŐ E felöl az ember felől firkálok itt ma este azért, mert ennek az egynek adtam máma a legtöbbet szomorúságból, igen, most este hazajövet meg ma dél­ a után sétálásomban is leengedtem a fejemet ő felőle való spekulálásomban. Mert délben a vendéglőben evvel az emberrel szóba állottam, vagyis hogy én ültem­ kérem, csak ő állott, mert ő volt a pincér, én meg az étkező vendég voltam annál az asztalnál. Most, most féltizenkettő után, éppen most mit csi­nál? Lefeküdt már? Az asszon­nyal duruzsol még fél­álmosan, vagy hortyog el tátott szájon, vagy éppen ebben a pillanatban ásít egy keserves, buta ásítást, vagy talán sóhajtott egyet, egy olyan hosszú mélyet, amilyent szokott az ember a sötétben alvás előtt magá­ban elsóhajtani ? Bizony én azt sem tudom, egyedül él-e vagy családdal ? Fenn van még és a világról gondol­kozik, vagy nincs már a világgal, hanem álmodik most? Ha fenn van, ha álmodik, van-e sejtése, valami nyugtalan sejtése afelől, hogy én most az ő személyé­vel töröm a fejem ? Csuda volna ha érezné, hogy egy másik lélek hozzá­ér most, meg az is csuda, hogyha ezt nem érezi. Szegény Károly. Károlynak hívják. Mennyi pincér van Károly. Károlynak hívják. — Nem emlékszik már rám, nagyságos uram. Károly vagyok, a Wampetiesben is voltam azelőtt, — azt mondta Károly. Károly. Érdekes, hogy a pincéreknek, meg a cigá­nyoknak, meg a kocsisoknak is meg az inasoknak, meg a szolgáknak is csak egy nevök volt. Pedig az ember­nek két neve van. Szabó János. Némelyiknek három. Doktor Szabó János. Báró Szabó János. Meg némelyik­nek négy-öt nevök van. Ifjabb gróf Szabó János Káz­mér. Károlynak csak ez az egy neve volt, ez hogy Károly. Azoknak a nőknek is csak egy nevök volt, a cselédeknek, meg a virágárus leányoknak a táncpalotá­ban, meg a kaszinnőknek a vidéki kávéházban, azoknak mindnek, akik magukra lettek bízva itt a világon. Mariska. Úgy estünk szóba Károlyival, hogy elnyavalyogtam magam, hogy jaj, hát se húst, se bort nem adnak már a vendéglőben. Hát osztán piszmogtam a szememmel az étlapon a halak közt, meg a tojásételek közt és aközben osztán elégiáztunk ketten a rossz ízű jelen élet felett. Hát így kijött az is, hogy Károly most két hó­napja jött meg Oroszországból. Mert ő hadifogoly volt. Tizenötben vitték el őtet az oroszok Psemisliből. Felnéztem üstömből ennek az embernek a képébe. Két egyforma kis fakó barna szeme nézett lefele vissza énrám. Hosszú sovány ember. Szmokingos, galléros, fekete masnis. Pincér, vagyis éttermi alkalmazott. A képe, az a két arca, mint a kőfal olyan féle, mint az olyan kőfal, akit úgy hagytak bemalterozva, se tiszta fehérre, se rózsaszínre be nem meszelték. Olyan száraz szürke arc, olyan sovány, olyan érdes kemény, olyan kietlen. Kevés kis választékja van, fakó fekete, reggel ketté lett fésülve kefélve, azóta nem mer moccanni. Az orra cimpái mellől két komoly szigorú repedés van le, szája széle felé kétfelől. Mosolyogni mert, mikor még fiú volt, tán azért van ott neki ez a két kegyetlen húzás, büntetésnek. Most osztán így maradsz! Más pincérek is akadtak itt Pesten, tavaly meg az idén is, olyanok, hogy megismertem őket, mert már elfelejtettem volt őket és aztán mesélték, hogy hadi­foglyok voltak és hazajöttek. A halálos háborúnak az évadján, az elején, arra is annyit gondoltam, arra is, hogy majd megjönnek azok a férfiak akik hadifog­ságba estek. Úgy ülnek ott távol messzire, olyan búsan, árván, magyaros gyászosan, úgy mint az a Szilágyi és Hajmási nagy Törökországban elzárva, úgy jönnek majd a földek közt az úton hazafelé, romlott csizmásan, foszlott fonnyadt dolmányosan, idegen szakállasan, szabad csuklójokon rajta lesz a rabláncnak a rozsdája. Meg olyan érdekesen, régi­módi fájdalmasan, úgy, mint az a két gránátos, akit románcba tett Heine költő. Ide­haza nagy t­iszta csend lesz, nagy-nagy némaságos szomorú vasárnap, ők megérkeznek közébünk, ők elkez­denek mesélni és mesélnek. Mi minden messzire való fájdalmakat mesélnek el majd, messzire való neveze­teset, csudálatosat. Károly is ott állott máma délbe mellettem, ott volt mellettem testében, lelkével. Hideget és nagyon de nagyon szomorút és távoliat és borzasztó idegen valami novembert hozott énrám Károly is, olyan valami han­­ yo­tt orosz hadifoglyok a régi műegyetem gólyavárában tartott ülés után a toborzóhelyiségbe vonulnak, hogy beálljanak a vörös gárdába. '260

Next