Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1919-11-23 / 24. szám
Egy asztalos történetehet Minden gyermek szinte elbűvölve nézi, ha a gyaluból előkunkorodik a forgács s a fűrész fogaiból hull a fűrészpor. Ez a kézimunkának varázsa, aminek a naiv lélek érdeklődése nem tud ellentállani, mert benne élvezi az ember okosságának diadalát az anyagon, a kéz mindenhatóságát, gyönyörű tettrekészségét. De miért örül valaki a más ember keze diadalának? Bizonyára, mert él benne az emberek testvéri szolidaritásának finom érzése, ha tudattalanul is. Ezért nem fog megfogyatkozni az igazi kézimunka értéke sohasem; most persze nem arra a lim-lomra gondolunk, amely inkább időtöltésből, vagy muszájból születik meg, semmint valódi szükségletből. A kézimunka, ahogy teszem az asztalos műhelyében látjuk, a győzelmek szakadatlan soraiból áll és ha derék lelkű ember végzi, bizonyára nagyon finoman és érezhetőn visszahat a cselekvő kézről a szívre is. Növeli benne az önállóság, tettrekészség és bizonyos nemes büszkeség érzetét is. Soha ilyen hatású nem lehet az olyasfajta munka, ahol a teljesítményt jóformán mindvégig gépek végzik. Azokról hiányzik a kézimunka jegye, a munkálkodó kéz egyéni manipropriája. Azért is hagyja hidegen az egészséges, művészi érzésű embert minden gépkészítmény. Annál vonzóbb marad az olyan mű, amely végig a kéz sáfárkodásának gyümölcse. Ennek a legtetejére jutott aztán mindaz, amit művészetnek nevezünk. Hogy a deszkából szekrény legyen, ahhoz nem sokkal több szerszám kell a gyalunál, fűrésznél, kalapácsnál és vésőnél. Minden egyebet a fordulatos, cselekvő kéz végez. Az a kéz benne van annak a bútornak minden részében, sőt annak formáiban tovább él. Azt mondanám: a kéz monumentuma. Hány ily kéz válik szobánkban élettársunkká! Körülöttünk vannak mindenféle kiadásban: egy kéz, amely faragott, egy amely a veretet kalapálta, egy amely csomózta a szőnyeget, egy a falat festette. Kezek és emberek, testvéreink együttes cselekvésének szimfóniája a lakás. El lehetne olyant is képzelni, amelyből e sok kéz hiányzik, ahol mindent gép csinált. Tehát minden egyforma, egyenletes, túlfegyelmezett, ridegen kimért, minden egyéni fordulattól, tehát minden élettől idegen. Ez börtön volna s nem lakás és a gépek e csodáját szívesen elcserélnek egyetlen asztalos kézzel, amely emberi melegséggel formál, alakít, számunkra, többi emberek számára. Mintha a munkáló kéz, amely folyton anyaga formálásán dolgozik, szintén kapna valamit s nem csupán adna. Ugy is van s megvan ennek a maga természetes története. Minden anyagnak van pozitív jelleme, a munkáló kéz megismeri s annak a módjára bánik vele. Megszokja tehát a vele való kurta, őszinte beszédet. Csak ezen az egy, egyenes uton érintkezik a kéz az anyaggal. És vérévé válik ez az egyenes, őszinte beszéd. Ezzel ajándékozza meg a fa, a vas, a réz, a fonál, az üveg azt a kezet, amely vele bánik. A kéz tovább adja az egész embernek.Az igazi kézimunka jellemnevelő. Nem ismer álutakat és félbeszédet. Ilyen okokból igen nagy szokott lenni a külömbség emberek közt, akik valóban kezükkel adnak nemes formát az anyagnak és emberek közt, akik csak napszámra szolgálják ki a gépet. Ruskin, Morris és egy sereg nagylelkű ember ezért ellenségei a gépeknek. Más szemmel nézi a világot az anyagával dolgozó ember. Egyszer Thék Endrével sétáltam, a nagy asztalossal és kitűnő szívü emberrel. Valami fát, amerikait, akart nekem mutatni. És jártunk paliszanderdeszkák, mahagóni-tömbök, hatalmas peach-pine, szép habos kőris-, cseresznye- és körtefa-darabok, cölöpök, deszkák, koloncok közt. Az öreg mester gyönyörködve húzta elő ezt meg azt a darabot. Nézegette erei rajzát, meleg tónusát. Nyelvcsettintve mutatta a ritkaságot, megsimogatta. Egy ember, aki egész fiatalságát nemes anyagok megdolgozásával töltötte, élvezőjévé esett most. Hirtelenül egészen más lett a beszéde, a gesztusa, a szeme világlása, hogy áttértünk a társalgás elröppenő szó matériájáról ehhez az életet adó, formát igérő, kézzelfogható anyaghoz. Igenis, az ember szerelmese lehet a fának. Gladstone is az volt, a mi kitűnő festőnk, Ferenczy is. Thék, a vérbeli asztalos, egészen új emberré lett, mihelyt szobájából kiléptünk a faraktár deszkatömegébe, amelyből négy világrész erdejének illata áradt elő. Hogy ilyen jó, derék, nemes emberré lett, abban biztosan része volt ennek a sok fának, amely dolgot adott kezének s a kéz továbbította az anyag jellemformáló adományait az egész embernek. Az egész embernek ... A mult héten koporsóját kisérték ki barátai végleges örök nyugvóhelyére. Kicsiny bútorba került a nagy asztalos. És e kicsiny bútor juttatta eszünkbe újra a kézimunka nagyságát. Újjáéledt a régi világ. Huszárjaink vasárnap délután Mühlbeck Károly rajza 460: —a A fekete paripa Hajrá, előre, ameddig bírja, Szakad a tajték, foszlik a hab, Patája nyomán friss vér marad. Meztelen háttal, kantárszár nélkül Fekete lovunk hajrá, csak vágtat, Elhagy utat, virágot, fákat. Reszkető innal nagyokat szökken. Lehullunk, döng a tarló alattunk. Kis lovasai mi, hol maradtunk? Lobogó farkkal rajzolódik A horizontra rémes árnya, Kis lovasai, vacogó foggal, Halott fehéren nézünk utána. Bálint Imre