Uj Idők, 1920 (26. évfolyam, 1-29. szám)
1920-07-01 / 18. szám - Csathó Kálmán: Mikor az öregek fiatalok voltak. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
aki erre is számított, az egyiket a nehéz gyufatartóval kólintotta fejbe balkézről, a porcellánmásiknak pedig a sonkás tányért repítette a képébe az élével, úgy, hogy annak fülétől a szájáig kirepedt az arca, s egy-két foga is utána lódult. •Óriási kavarodás támadt. A cigányzene ijedt gixerrel szakadt félbe, a férfiak felugráltak, a nők sikoltoztak, Tibor egy széket ragadott fel, Balázs pedig nyugodtan kiitta előbb a kávéját, megtörölte utána a száját gondosan, aztán hirtelen három csattanó pofont mért egy nyurga fiatalember arcára, aki azt merte mondani a közelében: — Mégis csak disznóság, békés polgárokat így megtámadni! . . . Biczó Dániel ezenközben újra elunta az ácsorgást a poszton és szétnézett egy kicsit a környéken. Igy vetődött el az Újvilág utcában egészen a Ferenczi kávéházig, éppen akkor, mikor odabenn tetőforkra hágott az ádáz csatazaj, puffogás, recsegés, káromkodás és kétségbeesett ordítása a rémületnek.A rendőr habozás nélkül nyitott be az ajtón s az első, akibe beleütközött, az a fiatalember volt, akit Balázs három nyaklevessel rendreutasított az imént. Még akkor is fogta mind a kétfelől a képét, de azért nagy elevenséggel kezdte azonnal magyarázni a rendőrnek: — Azok! Azok ott ketten! Az a katona, meg a másiik ... Azok kezdték ... Tibor meg Balázs falnak vetett háttal, egy-egyszékkel védekeztek az ostromgyűrű ellen, amely azonban ekkor már csak arra szorítkozott, hogy tisztes távolból szidalmazza őket. Odább, egy sarokban, a három kupecet borogatták hidegvízzel. — Itt a rendőrség! — sivított végig az egyik cigány a termen, mire egyszerre csend támadt s az ostromgyűrű hirtelen meglazult a két fiatalember körül. Úgy látszott, mintha azok csak erre vártak volna. Mert abban a pillanatban ott termettek a hátsó kijárásnál, amely az udvarra vezetett, s mielőtt Biczó Dániel odaérhetett volna a törvényes hatalomnak megfelelő méltóságos tempójával, ők ketten már kiugrottak az ajtón s a következő másodpercben már hallani lehetett a meglepetés csendjében a kapudöngést, amint bevágódott utánuk. A rendőr nem teketóriázott sokat. Megismerte őket, ugyanazok voltak, akik már előbb is ellentétbe kerültek a renddel az utcán való éneklés révén és még most is bosszantotta az a semmibevevés, amellyel akkor letromfolták. Villámgyorsan perdült meg maga körül és rohant ki az utcára. Elég jókor, hogy még lássa őket, amint sietve befordultak a Vármegyeházutcába. Biczó Dánielnek hamar készen volt a haditerve. Elibük kell kerülni. Azok sietnek, ő majd szaladni fog. A Hatvani utcán végig, aztán be a Gránátosutcán. Fejébe nyomta a kalpagját, hóna alá kapta a kardját, aztán: látszott! A felhők szétszakadoztak az égen és a holdvilág szelíden nézte a Ferenci barátok tornya fölött állva a futó rendőrt, aki viszont azt leste futás közben, hogy nem fordulnak-e ki azok ketten hamarabb a Gránátosutca sarkán, mielőtt ő odaér. Futás közben eszébe jutott, hogy hátha nem is erre jönnek? Hátha elkanyarodnak a másik irányban?... — No az szép lesz! — gondolta és már kezdte bánni, hogy nem egyenes úton vette őket üldözőbe. A dolog valószínűnek tetszett, s a kétség, meg talán a hosszú futás is ellankasztotta kissé a Biczó Dániel gyorsaságát, pedig ha egy-két pillanattal előbb ért volna a sarokig, éppen összeütközött volna Tiborral, aki sietve fordult ki az utca túlsó oldalán, és hosszú lépésekkel vágott neki a Barátok terének. A rendőr megismerte az emberét.— Csak az egyik? — gondolta. — A másik, úgylátszik, megugrott, de hiszen éppen te kellesz nekem! A jó ég a megmondhatója miért, de a katonára dühösebb volt, mint a civilre. — Megállj! — kiáltott Biczó Dániel, az előtte siető alakra. Tibor megfordult és a kardjához kapott. A rendőr látva a mozdulatot, szintén a kardjához nyúlt. A két penge csaknem egyszerre röpült ki hüvelyéből s kékes fénnyel villant meg a holdsugárban. — Ohó! — mondta magában Tibor. — Vívni akarsz? Hát csak gyere! Most aztán igen különös dolog következett. Biczó Dániel rendőr, aki a karddal való bánásból még azt a keveset is elfelejtette már, amit annak idején, mikor próbaidős volt, belévertek, vívni kezdett Orosz Tiborral, aki naponként egy-egy órahosszat gyakorolta ezt a tudományt az öreg Keresztessy mesterrel. Tibor eleinte csak védekezett. A rendőr dühösen támadott, s fütykösként kezelve kardját, mindenáron a fejére pályázott ellenfelének, aki könnyedén védte ki a gyakorlatlan vágásokat. I ha akarta volna, tízszer is leteríthette volna a rendőrt, de mert mulattatta a dolog, hát csak játszott vele. Csak mikor már sokallani kezdte a mulatságot, akkor adott egypár lapos riposztot a rendőr karjára, úgy számítva, hogy lefegyverzi ellenfelét és akkor tovább áll. Biczó Dániel azonban, ha vívni nem tudott is, nem azért volt magyar ember, hogy egynéhány ütést ki ne álljon, akár a karjára, akár a fejére, s tovább bírta a püfölést, mint Orosz gondolta. Annyit azonban Biczó is észrevett hamarosan, hogy hiába minden igyekezete, ezzel az emberrel nem bír segítség nélkül. Előkapta tehát a vészsípot a balkezével s vívás közben hatalmasat fujt bele, hogy csak úgy visszhangzott a templomkapu s még a galambok is megrebbentek az eresz alatt. Csak az alig száz lépésnyire, a Grassalkovics-palotában székelő főkapitányságon maradt néma minden, onnan ugyan hiába várt Biczó segítséget. Orosz dühbe jött. — Most már leütlek, kutya! — morogta magában s egy hatalmas prímet mért a rendőr fejére. Az életlen kard tompa ütését azonban felfogta a kalpag s az alföldi koponya meg se rezdült lele. Orosz Tibor elképpedt: — Hát akkor majd másképpen ! — gondolta. Most már arra pályázott, hogy a körmére üssön az ellenfelének, de a világítás is rossz volt, meg aztán Biczó annyira hadonászott, hogy a gyakorlott vívókhoz szokott mester egyszer sem bírta úgy eltalálni, ahogy akarta. Ekkor azonban történt valami, amire nem számított sem Biczó Dániel, sem Orosz Tibor. A rendőr vészjelére ugyanis fölriadt álmából az éjjeli őr, aki ott szunyókált az Athenaeum kapujában s marokra kapva rozsdás alabárdját, hanyatthomlok rohant, amennyire öreg lábaitól telt, a hang irányába. Mikor meglátta a holdfényben vívó két egyenruhás alakot, elszörnyedve kiáltott föl, aztán két marokra fogta rövidnyelű fegyverét s minden habozás nélkül teljes erejéből kupán vágta hátulról a rendőrt. Biczó Dániel kezéből kiesett a kard, ő maga pedig végignyúlt a kövezeten. Orosz Tibor tisztelgett, hüvelyébe dugta a kardját, sarkon fordult s a következő pillanatban már eltűnt a keskeny Curia utcában. 350'