Uj Idők, 1920 (26. évfolyam, 1-29. szám)

Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Zilahy Lajos: Pipafüst

Budavár bevételének hetvenegyedik évfordulója. N egy ver csoport) Kossuth Lajos f Pipafüst — Egy ifjú naplója — Irta ZILAHY LAJOS Az apámat a V.-i állomáson láttam utoljára. A vonat már lassú mozgással indulni kezdett, ő még a sinek között állott, a jobbkar járói egy szürke, szine-vesztett napernyő csüngött le, a balkezével pedig integetett: — Szervusz kisfiam, isten áldjon meg! Alkonyatkor a havas tarkójú hegyek között keresztülcsúszott velem a vonat a Királyhágón és másnap hajnalban szállottam ki a rosszlevegőjü másodosztályú kupéból, ahol már majd meghaltam az unalomtól és az álmatlanságtól. A tüdőmet halálra fárasztotta a túlfűtött kupé levegője. Egész éjszaka áporodott szivarfüstöt és a kopott bőrülések forró, fanyar szagát kellett szívnom. A kis erdélyi város, ahová megérkeztem, egészen néptelen volt. Gyalogszerrel kocogtam be a városba, koffer helyett egy cukorspárgával keresztül-kasul kötözött barna skatulyát cipeltem a hónom alatt. Ebben némi tiszta fehérneimüek voltak, azonkívül egy kalács, egy kis hideg kolbász, egy egész sült liba, meg egypár sötétarany bőralma, már annyi, amennyi belefért. Úgy gondolom, minden diák ilyen cso­maggal tér meg vakációkról a messze és ködös lyceumokba, hacsak nem olyan árva, hogy senkije sincs a világon. A piac egészen üres volt, csak egy öreg sváb sepregetett a régi kőszobor alatt. Olyan csendes és olyan mélységesen néma volt a kisvárosi korai haj­nal, hogy csak az én lépéseim kongottak a keskeny flaszteren és csak az öreg sváb seprűje hallatszott a kövezeten egyforma időközökben: srrr . .. srrr . . . Hatodik gimnázista voltam akkor és a szívem nagyon fájt. A néptelen és hangtalan kisvárosi virra­tyolcas honvédek és a Görgey-család taffiai (jobboldali sírjánál. Eiser fényképe. « datban ezerszeresen éreztem azt a fájdalmat, amit csak a vakációról visszatérő diákszivek tudnak érezni. Tűnődtem, nem lenne-e jobb, ha most hirtelen futás­nak erednék és nekivágnék a nagy világnak? Tegyük fel, hogy kalandos világutazó lennék! Nagyon utál­tam az internátust. A sárga börtön kapuja csikorogva kinyílt, Kis Bálint, a' pedellus, kidugta álmos fejét és engem a bánatommal és a skatulyámmal együtt elnyelt az intézet folyosója. „— Kedves Szüleim! Hogy tetszenek lenni? Én jól vagyok.. ." — ilyen kezdetű leveleket írtam haza sűrűn ezidőtájt. A szívem majd elhasadt arra a gondolatra, hogy énnekem öttől nyolcig most silen­tiumon kell ülni, mikor egészen biztos (sőt több mint biztos), hogy holnap se latinból, se fizikából nem fogok felelni, — odahaza pedig apámék ilyenkor az ebédlőben ülnek és kvaterkáznak. A délutánok vége mindig jobban megbarnul, hosszúra nőnek az őszi esték, a kályhában már tűz lobog, az asztal fölött lámpa ég és Ripp félkörbe gombolyodva fekszik a kályha mellett a kopott szőnyegen.. Az egyik mellső lábát behajtja, a másikat hosszan kinyújtja, erre fek­teti rá a fejét, — alszik, de néha, mikor keményen, mint egy apróbb pisztoly, megpattan egy-egy szikra a kályhában, fölneszel de olyan lusta, hogy csak az egyik szemét nyitja föl. Sárga szemgolyójával egy pillanatig szemrehányón néz a tűzbe. Négyen ülnek az asztalnál, négy tekintetes urak, valamennyi Debrecenben járta a skólát a hatvanas években. Kettő fiskális lett belőlük (már abban az idő­ben is minden diák fiskálisnak készült) — az egyik református pap, az egyik meg földbérlő. Ez oldalba rúgta annak idején a kollégiumot, — ennek megy a sora a legjobban. Az asztalon boroskancsó áll, jófajta ürmös a kancsóban, afféle karcos ürmös, ami fehér habot vet a csap száián, de a kancsóban is olyan fehér habot visel ideig-óráig, akár a friss sör. Pohárba öntve úgy 29* 297

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék