Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1922-01-29 / 5. szám - Csathó Kálmán: Hadviselt kisasszonyok / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, croquisk, bírálatok

Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Blöntetési ára negyedévre 130 K Szerkeszti Herczeg Ferenc félévre 250 K XXVIII. évfolyam 1922 január 29 5. szám Magyar élet 1922-ben Hadviselt kisasszonyok Irta: CSATHÓ KÁLMÁN Gyerekkoromban az úri kisasszonyok kézi­munkáztak, zongoráztak, beszéltek németül, gagyog­tak franciául, bólintottak angolul, tudtak főzni, meg­varrni és olvasták azt a néhány világhírű regényt, amit okvetlenül el kellett olvasniok, sőt titokban azo­kat is, amiknek az olvasásától eltiltották őket, az utóbbiakról azon­ban nem beszéltek. Az első, amit ezek közül a foglalatosságok közül beszüntettek, a kézimunka volt. Ma kivétel az olyan, harminc évesnél fiatalabb hölgy, aki csipkét horgol, vagy asztalfutót hímez. Akkor azok mentek kivétel­számba, akik ezt nem csinálták. Kétségtelen, hogy a kézimunkát a sportok szorították háttérbe, ami ellen nem is lehet kifogást emelni, mert tennisz­labdát ker­getni vagy ródlizni mindenesetre sokkal egészsége­sebb, mint összegörnyedt háttal óraszámra szurkálni a selymet, vagy a vásznat. Különös csak az a dolog­ban, hogy a sportok miatt azok is szakítottak a kézi­munkázással, akiknek eszükbe se jutott volna, hogy ők maguk sportoljanak. A második, ami kiszorult a leányok nevelési pro­grammjából, a főzés volt. Az „egyetemi hallgatónők" megvetéssel kezdték emlegetni a konyhaszagot és saját magasabbra hivatott egyéniségük lealacsonyítá­sának tekintették, hogy „cseléd­munkára" pazarol­ják az idejüket és intelligenciájukat. Különös megint csak az volt, hogy azok sem tanultak meg főzni többé, akik nem jártak az egyetemre. Igaz, hogy ebben az időben egyre nagyobb teret kezdett hódítani az idegen nyelvek tanulása. A leá­nyok műveltebbek lettek a háziasság rovására. Nagy intellektuel áramlat indult meg, egy kis külföldies­kedő mellékízzel és zsúron,, vagy bálon gyakran ke­rült az ember egy-egy olyan csoportba, ahol a tár­salgást hallva azt hihette, hogy tévedésből a Tudomá­nyos Akadémia üléstermébe vetődött. Ekkoriban jött divatba fiatalabb hölgyek közt a szociológia, továbbá a zene és a festőművészet hiva­tás látszatával való művelése. Ez szintén az intellek­tuelek erőlködése volt, ami mögött ott lappangott az „egyéniség kiélésének" szándéka, amit csak a tudo­mány, művészet és irodalom spanyolfala mögött lehe­tett megvalósítani és aminek a nem intellektuelek, a józanabb leányok táborában az volt a visszhangja, hogy most már szabadon beszéltek azokról a köny­vekről is, amelyeknek az olvasását a nénjeik eltagad­ták annak idején az udvarlóik elől. A tónus azonban, a modor, az érintkezés for­mája úri, előkelő és finom volt még ekkor is, vagy ahogyan akkoriban mondták — nagy súlyt tulajdo­nítva a szónak — európai. Aztán egyszerre, hirtelen abbanmaradt minden. Jött a háború és a leányok megszeppenve hallgatták a menetszázadokkal elmasírozó fiúk énekét: „Rátok, lyányok, még az ég is beborult!" Hát be is borult eleinte nagyon. Lázas bizony­talanságban teltek a napok, mialatt mindenki azt várta, hogy egy döntő ütközet máról-holnapra véget vessen a véres tébolynak és visszazökkenjen minden a régi kerékvágásba. Ehelyett azonban az történt, hogy a véres téboly, a háború, kezdett intézménnyé szilárdulni. Egyre többen fedezték fel róla, hogy nem csak rémségei vannak, hanem előnyei is: soha nem álmodott üzleti lehetőségek, munka nélkül való bol­dogulás és nagy, bár nem reális gazdasági fellen­dülés. A könnyű pénzszerzéssel együtt ekkoriban jött divatba a pénzszórás. » Kiskorú hadnagy és főhadnagy urak, akik kinn a lövészárokban nem tudták mire költeni a fizetésüket, ezresekkel a zsebükben jöttek haza a frontról pár heti szabadságra. Mögöttük a lövészárok unalma, előttük a harctér már megismert borzalmai, szívükben az élet bizonytalanságának érzése párosulva az élet még alig megízlelt gyönyörűségei után való sóvárgással. Ki veszi nekik rossz néven, hogy duhajabbak voltak kissé, mint az illemkódexek jólnevelt gavallérjai? Ki veti a szemükre, hogy unták az okos és művelt tár­salgást? Ki vonhatja őket felelősségre, hogy felej­teni akarták a poklot, amelyekbe vissza kellett tér­niök és hogy szórakozást kerestek, meg feledést? Ki meri őket megróni, amiért csak ittak, énekeltek, tán­coltak és megint csak ittak? És hogy közben, mert­hogy csókolózni is szerettek volna, mielőtt meghal­nak, nemes hölgyektől nem azt tudakolták, amit Goethe szerint ezektől lehet megtudni, hogy mi illik, hanem egyebet? Az első szabadságos fiúk még hoztak vissza vala­mit abból a modorból, ami a békében ragadt rájuk, de akik már hadi érettségivel a zsebükben lettek kato­nák, azoknak nem is volt hová visszazökkenni, mert ők már nem ismerték a háború előtt való társaságos életet. Ők már csak azt tudták, hogy sietni kell. Sietni kell az érettségivel, a kiképzéssel, az élettel és főkép­pen a szabadság kiélvezésével, amely két hétig tart mindössze és azalatt is zárórák szakítják meg a mu­latságot minden éjfélkor. Éjfél előtt kell megmámo­rosodni, szerelmessé lenni és hódítani! Ki ér rá ilyen lázban Ibsenről és Tolstojról beszélni? Wagnert meg Bachot emlegetni ? Herbert Spenzert vagy Nietzschét fejtegetni? Pokolba a tudománnyal, az irodalommal, a művészettel! Az élet az igazi csupán, a mámor, a pillanat gyönyörűsége! Gyerünk, gyerünk! Amíg lehet, amíg nem késő! 85 9

Next