Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1922-01-29 / 5. szám - Dobosi Pécsi Mária: Antoni Dániel. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Gács Demeter: Anyegin / Költemények
Hátra néztem és kerestem a fehércsíkos kékruhás nimfáit. A leány rándított egyet a vállán, lebiggyesztette ajakát, megfordult és felsietett a lépcsőn. Kalapján a piros rózsa ütemesen bólongatott. — Ejha, hát ilyen szívtelenek a nők? — sajdult fel bennem a részvét s szerettem volna utána futni a sebhelyesnek. Meguntam az ácsorgást. A leander-bokor mellett az öreg anyóka összehajtogatta kifoltozott harisnyáit, karjába vette a csecsemőt és besántikált a faházikóba Már nem volt semmi érdekes a rakodóparton. — Hová menjek? — tűnődtem életuntán. E pillanatban piros rózsa villant a szemembe, aztán kis selyemsapka szőke hajkorona felett, lobogó szem, karcsú derék, fehér csíkos, kék ruha és selyemharisnyás őzikeláb, kivágott cipőcskében. Ő volt. Mosolygott, jegyet váltott és befutott a propellerbe, amely éppen e pillanatban ért a kikötőbe. A kis matrózinas még mindig a sebhelyes grimaszait utánozta. Aztán csengetett. — Eh, én is áthajókázom Budára. Beugrottam a hajóba és a túlsó parton együtt szálltam ki a piros-rózsás selyemkalapossal. A leányka nyílegyenesen futott egy vállas, karcsú, fehérnadrágos világfi felé, aki mereven állt a budai parton s monoklis szemével az eget nézte, mintha az égi hatalmakat hívná tanúul a maga szörnyű tragédiájához. — Ejnye, ez az én sebhelyem vitézem — ujjongtam boldogan, s magamban némán megdicsértem őt, hogy a budaii parton megvárta a következő propellert s megáldottam a piros-rózsás leányt, hogy utánna szaladt a duzzogónak. Ezen a napon nagy dolgok történtek a világon. A nemzetgyűlésen a képviselők végromlással fenyegették a világot s az üstökösök sztrájkba léptek, mert a homousion nem tudott kiegyezni a homoinsonnal. — Mégis szép az élet, — állapítottam meg elégedetten — s buldogok ők ketten, akik több ezer év óta ily gyönyörű szenvedések között vonaglanak a szerelem örök párviadalában. Antoni Dániel Regény 5. folytatás Írta: DOBOSI PÉCSI MÁRIA — Ez a nagy vagyon miatt van, mondta cselekedeteinek antik kórusa és kritikusa, a trafikos, aki semmit sem tisztelt jobban, mint a sikert. Érthetetlen és megfejthetetlen volt előtte, hogyan keletkeznek, hogyan maradnak fenn, hogyan fejlődnek az olyan dolgok, melyeknek terve túlnövi a szatócsság méreteit. — Antoni Dániel? Az egy csodaember, kérem, — mondta vevőinek, kipillantva az újságja mögül. — Lássa, uram, én trafikos vagyok, elolvasok minden újságot, de nem hiszek bennük, azt már nem. Egy dologban hiszek: az én szomszédomban, Antoni Dánielben. Azt láttam, a tulajdon két szememmel láttam, hogyan lett egyszerű boltosból milliomos. A trafikos, aki a világon a leghitelesebbnek a saját két szeme tanúbizonyságát tartotta, e gyarló két tanúét, és ezek szegényes hitét vallotta, néha megtagadta óvatosságát és bizalmasan közölte a szivarjára gyújtó vásárlóval: — Csak tudnám, hogy csinálja, én se adnék el több portolikót. « Antoni Dániel, a milliomos, a városatya, számos jótékonysági egylet díszelnöke, a heluáni levél alapján minden nehézség nélkül lehetett Alexics Mária gyámja. Alexics Mária akkor múlt tizenöt éves. A Dánel korát nem kérdezte senki. A gazdag ember mindig nagykorú és tekintélyes . Dániel mindig idősebbnek akart látszani, mint amennyi volt. Dániel olyan meglett, gondterhelt, tekintélyes férfiú. Modora olyan fölényes és méltóságteljes. Két szeme közt mély, függélyes ránc húzódott. A vonásai kiélesedtek. Megszokta, hogy engedelmeskedjenek neki, megszokta, hogy szolgálatkészen ugorjanak fel láttára. Mindenkinél több volt és nagyobb volt, akivel sorsa összehozta. Valami tiszteletet gerjesztő hidegség lengte körül és távol tartotta tőle az embereket. Noha Dániel megadta a köteles tiszteletet, a Miasszonyunk zárda főnöknője érezhette, hogy olyan emberrel áll szemközt, akinek jóindulata befolyásban, támogatásban sokat jelent. Beleegyezett a látogatásba. Hogyne? Hiszen a gyámról volt szó, Antoni Dánielről. Még meg is dicsérte a városi képviselő urat: — Nagyon szép, hogy ilyen komolyan fogja fel gyámni hivatását. Tehát minden második vasárnap. — Minden vasárnap délután, főtisztelendő anyám. — mondta nyugodtan Antoni Dániel. — Igen, igen, bocsánat, magam is úgy akartam mondani, mosolygott a tévedésen a fejedelemasszony. * Alexics Mária nem jelent meg a zárda fogadószobájában az első vasárnap délután. A következő vasárnap is úgy történt. — Alexics Mária beteg. Nem akar látni senkit. — Komolyan beteg? — kérdezte Dániel. — Nem, semmi különösebb baja nincs a megrázkódáson és szomorúságon kívül. — Fölmehetnék talán a betegszobába? Az ügyeletes apáca meglepődve emelte fel lesütött szemét. — Egy férfi? Nem, semmiesetre sem. Mária különben sincs a betegszobában, az üdülők számára elkülönített kertben van. — Én a kisasszonynak úgyszólván az atyja vagyok, szólt Dániel, tudnom kell, hogy ha komolyan beteg, tovább is itt hagyhatom-e. Kérem, szíveskedjék erről szólni a fejedelemasszonynak. v ss Anyegin ,,Tavasz, te szerelem idénye!" Te adsz újból reményt nekem. Örök bánatra elítélve, Csupán benned reménykedem. Világot újító hatalmad Szivéhez is utat talál, S ki ellentállott annyi dalnak, Megejti tán egy rózsaszál. Ha kis patak kerül utadba, Hallgasd, figyeld, hogy mit csobog? Követ ne ejts a sima habra, Mert fáj-e néki, nem tudod. Ne tépj virágot gondolatlan. A gyenge tűre, jaj, ne lépj! . . . . . . Fűben, virágban és patakban Az én szívem dobog feléd. Gács Demeter