Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1922-11-05 / 45. szám - Paul Frank: Kolibri. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Kolibri Regény. írta Paul Frank 6. folytatás­a. Bár heves fejfájás gyötörte, Camille Sivori, fel­ocsúdása után két órával már megjelent a főkapitány­ság épületében. Ahogy kinyitotta szobája ajtaját, legjobban sze­retett volna tüstént visszafordulni. Ott ültek egymás mellett a nagy lapok riporterei, Sivori barátai és tisz­telői, akiknek példátlan népszerűségét köszönhette, s akik előtt most rettenetesen szégyelte magát. I­e visszafordulnia már nem lehetett. Az újságírók szempillantás alatt körülfogták. — Jaj, könyörüljetek rajtam, fiúk, — mondotta Sivori — és ne kérdezzetek tőlem semmit sem! — Rajtunk sem könyörülnek meg a szerkesz­tők, —­ hangzott a válasz, — különösen, ha szenzá­ciós esetről van szó. Mi sem könyörülhetünk meg senki emberfián, aki szenzációs eset hőse .. . — Csak nem lett belőlem hős, tudtomon kívül? — Még tagadni mered? — Tagadom, hogy lenne valami tagadnivalóm . . .­­— És Madame Kolibri... A kloroformos me­rénylet ... A hotel garni titka . . . — Mit beszéltek itt össze-vissza? — Csak az Éclair címeit és alcímeit olvassuk a fejedre. — Olvassam talán fel, hogy mit írtam rólad? — ajánlkozott az Éclair munkatársa. — Inkább ne, — tiltakozott Sivori. — Hiszen jó­formán még magamhoz sem tértem. Engedjetek leg­alább lélekzethez jutni. — Jól van. — mondotta az egyik riporter. — Adjunk neki időt. Hadd heverje ki teljesen a kloro­form-mámort. De visszatérünk. S akkor aztán nem lesz kegyelem a számodra, azt előre megmondom! A riporterek magára hagyták. Sivori felhajtott egy pohár cognacot. Miközben átgondolta a történteket, ajka fanyar mosolyra torzult. S ő még kételkedett Kolibriben! Kétségbe vonta, hogy valóban kalandornő! Rokon­szenvet és részvétet érzett iránta. Eddig még senki sem járt túl az eszén. A leg­agyafúrtabb gazembereket is sikerült lépre csalnia. Csak ez a kis képmutató tudott kicsúszni az ujjai közül. Abban a pillanatban, amikor már azt hitte, hogy a markában tartja ő szélhámosságát, így felsülni! S még­hozzá egy nő, egy kis­lány ültette fel a sokpróbás detektivet. — Másnak ez nem is sikerült volna. — vigasz­talta magát Sivori. — Bizony nem. Éppen, mert nő, és mert kislány . . . mert olyan bájos, aranyos kis­lány . . . azért vesztettem rajta . . . Küzdöttünk volna csak egyenlő fegyverekkel... Nem is bosszankodott olyan nagyon, mint aho­gyan az ember bosszankodik, ha fiaskó éri. Nem val­lotta ugyan be magának, de tulajdonképpen, lelke leg­mélyén örült annak, hogy a leánynak sikerült egér­utat vennie. Nehezére esett volna, ha le kellett volna tartóztatnia a kis tündért. Sivori Camillenak szenvedélye volt az ember­vadászat. Ezért lett detektív. A foglalkozásának nem az anyagi lehetőségei vonzották és érdekelték, hanem az üldözésben rejlő gyönyör. Most azonban, amikor egy érdekes vadat elszalasztott, nem ügyetlensége miatt szégyelte magát, hanem másért. A kis boszorkány finom és angyali arca egyre ott ragyogott előtte s e köré az arc köré, amely pedig egy romlott kis teremtés arca volt, a szentek dics­fényét vonta Sivori Camille képzelme, olyan dicsfényt, amilyennel a diákok övezik első szerelmük tárgyát. Lehetetlen volt letagadni: Camille Sivori, első­osztályú detektívfelügyelő, a kalandornők és szél­hámos asszonyok ideálja és réme, az éjszakai Páris elegáns és érdekes alakja, szerelmes volt, halálosan szerelmes egy Kolibri nevezetű, kétesln­rü, ködös­multú, egyáltalán nem kétséges jelenű, szökésben lévő és többrendbeli rablással és lopással vádolt kalandor­leányba, aki őt magát is meglopta. Mi lesz ebből? Erre a kérdésre nem mert megfelelni. Az ajtón kopogtak. Léon Gluck lépett a szobába. A vegyész arca ragyogott s a kezében levelet lo­bogtatott. — Tudja-e, mi van a kezemben? — kérdezte lel­kendezve. — Honnan tudnám? — felelte a detektív. — Történnek még csodák. Ezt a levelet egy fél­óra előtt kaptam. Hordár hozta. Ezerötszáz frank volt benne s két sor írás. Az írás így szól: „Köszönet­tel visszaküldöm s csak arra kérem, hogy ne hara­gudjék az ön Kolibri­jére." Mit szól hozzá? — Azt, hogy nekem köszönheti az ezerötszáz frankját. — Önnek? De hát hogyan? — Vigye el az ördög a találmányát! — Nem értem . . . — Hát nem tudja, hogy mi történt velem? — Önnel is történt valami? — Ugyanaz, ami önnel. Amikor le akartam tar­tóztatni . . . — Ön le akarta tartóztatni azt az édes, aranyos teremtést? — . . . s egy pillanatra hátat fordítottam néki . . . — Hogyan is tehette! Látja, ez volt a hiba. Ilyen drága kis angyalnak sohasem szabad hátat fordítani. — ... akkor ugyanúgy jártam, ahogyan ön. — Fogadja részvétemet. De más baja remélhető­leg nem történt? —­ Csak a pénztárcámat vitte magával. És mint­hogy a pénzestárcámban tizenkétezer frank volt, a tizenkétezerből könnyen visszafizette az ön ezerötszáz frankját. — Mégis szép, hogy visszafizette. Elvégre köte­lezni nem lehetett volna rá. — Az én számomra pedig nem marad más, mint a remény, hogy az én tizenkétezer frankomat is visszaküldi, ha talál valakit, akitől sikerül harminc­ezret elemelnie. Kérdéses azonban, hogy váljon irán­tam is viseltetik-e olyan rokonszenvvel, mint ön iránt, doktor úr? Amikor Gluck eltávozott, a küszöbön egy magas, kövér úrba ütközött. — Bocsásson meg kérem, felügyelő úr, — mon­dotta a hórihorgas férfiú, amikor beljebb került, — bocsásson meg, hogy bejelentés nélkül léptem be, de azért merek így, ajtóstul berontani a házba, mert azt hiszem, hogy fontos adatokkal szolgálhatok önnek a Kolibri-ügyet illetően. Az én nevem Thuriet, André Thuriet vagyok, a Banque Algérienne marseillei fiók­jának a vezetője. — Thuriet... Thuriet — ismételgette Sivori, aki­nek a fejfájása még nem hagyott alább — ...persze... ez őnagysága álneveinek egyike. Rokona talán önnek? — Igenis, nem is — felelte a kitűnő férfiú. Én ugyanis a . . . nevelőapja vagyok . . . — Akkor hát a leányt Thurietnek hívják? — Nem egészen — felelte a bankár. — Tehát félig? Én csak magamhoz vettem a leányt, hogy fel­ 834.

Next