Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1922-11-05 / 45. szám - Paul Frank: Kolibri. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Kolibri Regény. írta Paul Frank 6. folytatása. Bár heves fejfájás gyötörte, Camille Sivori, felocsúdása után két órával már megjelent a főkapitányság épületében. Ahogy kinyitotta szobája ajtaját, legjobban szeretett volna tüstént visszafordulni. Ott ültek egymás mellett a nagy lapok riporterei, Sivori barátai és tisztelői, akiknek példátlan népszerűségét köszönhette, s akik előtt most rettenetesen szégyelte magát. Ie visszafordulnia már nem lehetett. Az újságírók szempillantás alatt körülfogták. — Jaj, könyörüljetek rajtam, fiúk, — mondotta Sivori — és ne kérdezzetek tőlem semmit sem! — Rajtunk sem könyörülnek meg a szerkesztők, — hangzott a válasz, — különösen, ha szenzációs esetről van szó. Mi sem könyörülhetünk meg senki emberfián, aki szenzációs eset hőse .. . — Csak nem lett belőlem hős, tudtomon kívül? — Még tagadni mered? — Tagadom, hogy lenne valami tagadnivalóm . . .— És Madame Kolibri... A kloroformos merénylet ... A hotel garni titka . . . — Mit beszéltek itt össze-vissza? — Csak az Éclair címeit és alcímeit olvassuk a fejedre. — Olvassam talán fel, hogy mit írtam rólad? — ajánlkozott az Éclair munkatársa. — Inkább ne, — tiltakozott Sivori. — Hiszen jóformán még magamhoz sem tértem. Engedjetek legalább lélekzethez jutni. — Jól van. — mondotta az egyik riporter. — Adjunk neki időt. Hadd heverje ki teljesen a kloroform-mámort. De visszatérünk. S akkor aztán nem lesz kegyelem a számodra, azt előre megmondom! A riporterek magára hagyták. Sivori felhajtott egy pohár cognacot. Miközben átgondolta a történteket, ajka fanyar mosolyra torzult. S ő még kételkedett Kolibriben! Kétségbe vonta, hogy valóban kalandornő! Rokonszenvet és részvétet érzett iránta. Eddig még senki sem járt túl az eszén. A legagyafúrtabb gazembereket is sikerült lépre csalnia. Csak ez a kis képmutató tudott kicsúszni az ujjai közül. Abban a pillanatban, amikor már azt hitte, hogy a markában tartja ő szélhámosságát, így felsülni! S méghozzá egy nő, egy kislány ültette fel a sokpróbás detektivet. — Másnak ez nem is sikerült volna. — vigasztalta magát Sivori. — Bizony nem. Éppen, mert nő, és mert kislány . . . mert olyan bájos, aranyos kislány . . . azért vesztettem rajta . . . Küzdöttünk volna csak egyenlő fegyverekkel... Nem is bosszankodott olyan nagyon, mint ahogyan az ember bosszankodik, ha fiaskó éri. Nem vallotta ugyan be magának, de tulajdonképpen, lelke legmélyén örült annak, hogy a leánynak sikerült egérutat vennie. Nehezére esett volna, ha le kellett volna tartóztatnia a kis tündért. Sivori Camillenak szenvedélye volt az embervadászat. Ezért lett detektív. A foglalkozásának nem az anyagi lehetőségei vonzották és érdekelték, hanem az üldözésben rejlő gyönyör. Most azonban, amikor egy érdekes vadat elszalasztott, nem ügyetlensége miatt szégyelte magát, hanem másért. A kis boszorkány finom és angyali arca egyre ott ragyogott előtte s e köré az arc köré, amely pedig egy romlott kis teremtés arca volt, a szentek dicsfényét vonta Sivori Camille képzelme, olyan dicsfényt, amilyennel a diákok övezik első szerelmük tárgyát. Lehetetlen volt letagadni: Camille Sivori, elsőosztályú detektívfelügyelő, a kalandornők és szélhámos asszonyok ideálja és réme, az éjszakai Páris elegáns és érdekes alakja, szerelmes volt, halálosan szerelmes egy Kolibri nevezetű, kéteslnrü, ködösmultú, egyáltalán nem kétséges jelenű, szökésben lévő és többrendbeli rablással és lopással vádolt kalandorleányba, aki őt magát is meglopta. Mi lesz ebből? Erre a kérdésre nem mert megfelelni. Az ajtón kopogtak. Léon Gluck lépett a szobába. A vegyész arca ragyogott s a kezében levelet lobogtatott. — Tudja-e, mi van a kezemben? — kérdezte lelkendezve. — Honnan tudnám? — felelte a detektív. — Történnek még csodák. Ezt a levelet egy félóra előtt kaptam. Hordár hozta. Ezerötszáz frank volt benne s két sor írás. Az írás így szól: „Köszönettel visszaküldöm s csak arra kérem, hogy ne haragudjék az ön Kolibrijére." Mit szól hozzá? — Azt, hogy nekem köszönheti az ezerötszáz frankját. — Önnek? De hát hogyan? — Vigye el az ördög a találmányát! — Nem értem . . . — Hát nem tudja, hogy mi történt velem? — Önnel is történt valami? — Ugyanaz, ami önnel. Amikor le akartam tartóztatni . . . — Ön le akarta tartóztatni azt az édes, aranyos teremtést? — . . . s egy pillanatra hátat fordítottam néki . . . — Hogyan is tehette! Látja, ez volt a hiba. Ilyen drága kis angyalnak sohasem szabad hátat fordítani. — ... akkor ugyanúgy jártam, ahogyan ön. — Fogadja részvétemet. De más baja remélhetőleg nem történt? — Csak a pénztárcámat vitte magával. És minthogy a pénzestárcámban tizenkétezer frank volt, a tizenkétezerből könnyen visszafizette az ön ezerötszáz frankját. — Mégis szép, hogy visszafizette. Elvégre kötelezni nem lehetett volna rá. — Az én számomra pedig nem marad más, mint a remény, hogy az én tizenkétezer frankomat is visszaküldi, ha talál valakit, akitől sikerül harmincezret elemelnie. Kérdéses azonban, hogy váljon irántam is viseltetik-e olyan rokonszenvvel, mint ön iránt, doktor úr? Amikor Gluck eltávozott, a küszöbön egy magas, kövér úrba ütközött. — Bocsásson meg kérem, felügyelő úr, — mondotta a hórihorgas férfiú, amikor beljebb került, — bocsásson meg, hogy bejelentés nélkül léptem be, de azért merek így, ajtóstul berontani a házba, mert azt hiszem, hogy fontos adatokkal szolgálhatok önnek a Kolibri-ügyet illetően. Az én nevem Thuriet, André Thuriet vagyok, a Banque Algérienne marseillei fiókjának a vezetője. — Thuriet... Thuriet — ismételgette Sivori, akinek a fejfájása még nem hagyott alább — ...persze... ez őnagysága álneveinek egyike. Rokona talán önnek? — Igenis, nem is — felelte a kitűnő férfiú. Én ugyanis a . . . nevelőapja vagyok . . . — Akkor hát a leányt Thurietnek hívják? — Nem egészen — felelte a bankár. — Tehát félig? Én csak magamhoz vettem a leányt, hogy fel 834.