Uj Idők, 1923 (29. évfolyam, 1-26. szám)
1923-03-18 / 12. szám - A spiritiszták és Petőfi Sándor / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok - Vértessy Gyula: Az utolsó nap / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Az utolsó nap — Elbeszélés — írta: Vértessy Gyula A kiadójától gyógykezeltetési költségekre kért tízezer korona előleget. Nem valami könnyen ugyan, de valahogy mégis megkapta. Pirulva vette fel, mert érezte, hogy nem valami gavalléros dolog pénzt venni fel, melyről tudja, hogy sose fizeti vissza, se le nem dolgozza, de hát ezt már meg kellett tennie. Sia gentry kaszinónak úgyis már rég nem tagja; hát onnan se golyózhatják ki halála előtt. Zsebében a tízezer koronával, garderobjához mérten, lehető legelegánsabban kiöltözött s megkezdett egy régi, békebeli napot. Gyönyörű, őszeleji nap volt, a nap még melegen tűzött le a földre s a természet a maga kezdődő bájos hervadásában olyan volt, mint ey édes tekintetű, még mindig szép negyvenéves asszony. Megreggelizett a dunaparti Kioszkban, a régi Hangli-ban, a gesztenyék alatt, azután kiautóbuszozott a Városligetbe, ott egy nagyot sétált a tó partján, az állatkerti vendéglőben, a régi Vampeticsben, ahol valaha az Ujházy, Feszty, meg Barta Miklós asztalok törzsvendége szokott lenni — megebédelt, feketére vissza autóbuszozott a Belvárosi Kávéházba, ahol törzsasztaluk volt. Lövik, Malonyay, Abonyi, Thury Zoltán, meg ő jártak oda. Már mind elment a mennybéli irodalmi törzsasztalhoz. Nemsokára találkozik majd velük ott. Délután kisétált a szigetre, ott is uzsonnázott, este végignézett egy színházi előadást valamelyik énekes színházban s mikor onnan kijött, egy pillanatig gondolkozott rajta, hogy a régi nőismerősei közül ne hívjon-e magával valakit vacsorázni, hanem erről a szándékáról letett hamarosan. Színház után a Pannoniába fog menni vacsorázni, ahová valaha a menyasszonyával jártak s oda nem vihet magával semmiféle könnyűvérü hölgyikét. Kevesen voltak az étteremben s így elfoglalhatta azt a kis sarokasztalt, a cigány mellett, ahol a menyasszonyával s a mamával szoktak volt üldögélni. Mintha csak tegnap lett volna; pedig a háború előtti esztendőben ültek itt utoljára együtt. A háború első felén meghalt már Margitka. Ő akkor valahol Volhiniában nyomorgott a fronton, csak hónapok múlva hallotta meg a rettenetes hírt. Itt, ennél az asztalnál ültek s ugyanazt a cigány búzta akkor is. Csakhogy azóta a barna hajú primás is megfehéredett, akárcsak ő. No de sebaj! Öregebb már nem lesz. Odainti a cigányt és elhúzatja a Margitka nótáját. — Rácsos kapu, rácsos ablak. Egy üveg pezsgőt is rendel. Megisszák a prímással együtt. Elbeszélgetnek a régi időkről, piknikekről, atléta-, turistabálokról. — Emlékezik-e Béla a menyasszonyomra? — Hogyne! Itt tetszettek mindig ülni ennél az asztalnál. Ismertem különben a kisasszonyt a szinháztól. De gyönyörű teremtés is volt. Isten nyugosztalja! Nagy csapás volt! — No nem baj, Béla! Majd találkozunk nemsokára. — Ugyan Gaáry úr, csak nem gondol még a halálra. Azért, hogy egy kicsit sovány, meg rossz bőrbe' van! Hát manapság mind abba' vagyunk! Majd csak lesz ez jobban is! Húzhatok valami új nótát? — Hogyne! Hiszen olyan jó kedvem van! És csakugyan egyszerre olyan jó kedve kerekedett az elgondolására annak, hogy holnap már nem kell újból elkezdeni a megunt robotját; nem kell koplalni, nem kell hörögve köhögni; nem kell a rettenetes kórházi, vagy szegényházi jövőre gondolni, se rettegni a közelgő fa és szén nélküli téltől, — semmitől se kell félni! Minden rendbe fog jönni. És itt hagyhatja ezt a lelketlen, rideg világot, ahol nincs már senkije, és semmi keresnivalója. S mikor az utolsó pénzét is odaadta a cigánynak, ami megmaradt mégi a vacsorája kifizetése után, csodálatosan jóleső nyugalommal sétált haza s mikor otthon elővette a revolverét, olyan szeretettel simogatta meg a kis acélszerszámot, mintha valami szerető, megmentő kéz lett volna. A spiritiszták és Petőfi Sándor Az Uj Idők szerkesztőjét az elmúlt napokban fölkereste egy régebbi ismerőse, aki egyébként előkelő társadalmi állású és művelt férfiú. A látogató elmondta, hogy különös megbízatása van. Március 4-én egy kis spiritiszta társaság, amelynek a szóbanforgó úriember is tagja, az ismert módszer szerint megidézte Petőfi Sándor szellemét. A szellem jelentkezett és midőn halálának körülményei után tudakozódtak, egy öt-versszakos költeményt mondott tollba. Rákövetkező napon újból megidézték a szellemét és azt kérdezték tőle, hogy mi legyen a költemény címe? „Születésem századik évfordulójára", volt a válasz. A spiritiszta társaság, ugyancsak a szellem tanácsára, elhatározta, hogy az Uj Idők szerkesztőjének adja át a költeményt. Mivel úgy gondoljuk, hogy olvasóinkat érdekelheti a dolog, kiadjuk a verset, egyszersmind azonban hangsúlyozzuk, hogy: 1. szerkesztőnk ugyan meg van győződve a költemény átadójának teljes jóhiszeműségéről; 2. de maga nem híve a spiritizmusnak; 3. a költeményt csak azért nyomatjuk le, mivel az országos Petőfi-kultusz egy különös virágát látjuk benne. Íme a vers! Születésem századik évfordulójára: Elmultam, mint a sápadt őszi fény, Elmultam, mint a füstbe ment remény. Elmultam, mint egy rombadőlt világ, Mely új népeknek új költőket ád. Új oltáron most gyúlnak új tüzek, Uj láng hevít most millió szivet. Elpusztul minden régi omladék S újult reménnyel újraél a nép. A nép, amely sok hosszú századon viselte régi, rozsdás láncait, Letépi most és mint szilaj folyam, Mely partot zúz és gátakat szakít. Végigrohan a régi sírokon. S amerre jár a zúgó, büszke ár, Termékeny lesz a völgy és a halom. S fölépül majd a régi, szent határ. Ki bánja akkor, hogy hol fekszem én. Egy nemzet él és alkot új csodát... Az emlékem csak néhány költemény S a hit, amelyből lett az új világ. Budapesten, 1923. március 4. 203-