Uj idők, 1924 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1924-03-16 / 12. szám - Krúdy Gyula: Margitsziget / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

I­ ­ Margitsziget — Elbeszélés — írta Krúdy Gyula öreg csónakmesterek, ráncos révészek, csempész­maradványok, hajóállomási felügyelők és más folyam­parti gazemberek a Margitsziget mentén, még ponto­san emlékeznek erre a történetre. Korai tavasszal, amikor a varjak még esténkint észak felé repülnek megszokott éjjeli pihenőhelyükre, az óbudai sziget fáira, kevés dolga van még a lóvasúti ellenőrnek. Akik ilyenkor a lóvasúttal utaznak, azok úgy sem váltanak jegyet. Az egyik állomáson felugrik egy fejszés kertészlegény, aki egy vén fát megy meg­büntetni, amely télen rosszul viselte magát; a másik állomáson a nyurga kéményseprő kérezkedik fel, az a kéményseprő, aki így tavasz felé olyan bánatos szo­kott lenni, mint valami száműzött herceg. Majd min­denféle szigorú tekintetű emberek utaznak át a víz alatt úszó parkokon, ezek lesznek majd a kertőrök, ha a vizeket lecsapolták. Ezek az utasok mind ismerik egymást és ismerik Ferit is, a jókedvű kis pincért, aki reggelenkint szo­kott megérkezni a szállodába, hogy aztán egész nap asztalt terítsen, tányért, evőeszközt csörgessen, száz­szor felszaladgáljon az emeletre, kávésfindzsákkal, levesestálakkal, sörmelegítőkkel, mindazokkal a dol­gokkal, amelyekre egy szállodai vendégnek szüksége van. És Ferinek mindig jó kedve volt nehéz foglalko­zásában. Nem vihettek fel a liftesek az emeletekre olyan elkényeztetett öreg hölgyet, sem pedig az egész világgal évek óta hadilábon álló öreg urat, akitől Feri megrémült volna. — Dupla habbal a kávét a numeró 47-nek, — kiáltotta trillázó hangon a konyhába, pedig az egész személyzet tudta, hogy a numeró 47-ben egy vén boszorkány lakik, aki leharapni szokta a tíz éven aluli gyermekek fejét. — Forró sörmelegítőt és jéghideg korsó sört a numeró 8-nak, — kiáltotta megint Feri, mint egy kanári, pedig az igazán nem lehetett titok, hogy a numeró nyolcban egy dü­hös katonatiszt lakik, aki levesestálakat szokott dobálni a bérszolga után. Ferinek a jókedvén semmi sem változtatott. Ha­sonló volt ő ahhoz a mókushoz, amelyet kisebb budai vendéglőkben a polcon tartanak, amely mókus ügyes tornázásával elmulattatja még azokat a borivókat is, akik öngyilkossági gondolattal foglalkoznak. Ferinek öreg édesanyja volt valahol a városban, akinek esténkint hazavitte a keresetét, jókedvű arcot kellett tehát vágni, még ha belül pokolba kívánta is a numeró 8-at, mikor tizedszer csengetett a sör­melegítőért. * Hát éppen kora tavasszal, mikor a varjak, mintegy felhajtott nadrágban, hosszan kinyújtott lábbal sétál­nak a parkokban: egy melankolikus kisasszony került a szigetre és a numeró 4-ben szállott meg. Ez egy föld­szintes szoba volt, ahol olyan emberek szoktak meg­szállani, akik szédülni szoktak a lépcsőkön, valamint furcsa kísértéseket éreznek, amikor az emeleti ablak­ból alátekintenek. A kisasszonyt a koratavaszi sza­lonkák, ezek az elsőnek érkező vándormadarak hoz­ták magukkal délről, ahol a telet egy tengerparti villá­ban töltötte. Az orvosok azt mondták, hogy a baja vérszegénység; ha több vére lesz, elmúlik búskomor­sága is. Szilviának hívták, madárhúsa volt, és oly gyengédnek látszott, mint a tavaszi fátyol az erdőn. Az orgonák még csak rügyeztek, de ő már lilaszínű fátyolt tett a kalapjára. Nagy szeme volt, amely nyug­talanságával, kíváncsiságával, bájosságával megállította még a gondolkozva haladó férfiakat is. És mindenki sajnálta Szilviát, mert úgy tekintették őt, mint a halál menyasszonyát. Részvéttel volt iránta a vörösbajuszú portás, akit pedig semmi egyéb nem érdekelt a vilá­gon, mint csupán az, hány vendég érkezik az omni­busszal. Fájdalmasan gondolt rá a bérszolga, akinek egyéb gondja nem volt, mint helyesen felírni a cipők talpára a szobaszámokat, mert ilyen tévedésekből szok­tak a legnagyobb csetepaték kerekedni a fogadókban. Az öreg szobaasszony pedig csak könnyes szemmel forgatta meg Szilvia párnáját, amelyen alig hagyott valamely gyűrődést a kisasszony álombeli feje,­­ pe­dig az ilyen öreg szobaasszonyok inkább szeretik azo­kat a vendégeket, akiknek asztalán tea-, rum-, meg egyéb reggelimaradványokat találhatnak. Feri? Feri talán még fürgébb volt, mint valaha. Mindenkit elfelejtett, nem félt többé a numeró azon kijelentéseitől, hogy bár elevenen vinnének 4e a pokolba az ördögök minden hanyag szállodai pin­cért, nem félt a katonatiszt repülő csizmahúzójától; szárnyai nőttek, midőn Szilvia kisasszony megnyomta a csengő gombját. A melankolikus kisasszony egyszer elsétált ama rossz falak felé, ahol Szent Margit és a kolostori szü­zek tiszteletére manapság is legszebben énekelnek a madarak a szigeten. Sajátságos hatásuk van e búskomoly templomi maradványoknak az egészséges lelkű emberre is. Az apácakolostor cellái felől mindig könnyű lépteket hallunk közeledni, ha a szél felbiztatja a tétlen bok­rokat. A fülem­lék éneklésében hallani véljük ama zengő zsolozsmákat, amelyek itt valaha elhangzottak. A nagy köveken, ahol valaha egy boldogtalan király­leány üldögélt, feljegyzéseket találunk szerelmesek­ről, akik itt eljegyezték magukat. Szilvia rabja lett a romfalaknak, naphosszat elmélázott itt a tavaszi szellőkben, amelyek mindenfelől madáréneket­­ hoz­tak-vittek, mint könnyűlábú levélhordók viszik far­sangban a báli meghívókat. — Itt szeretnék meghalni. — írta fel ceruzával Szilvia egy kikoptatott térdeplő­ kőre, amelyen vala­mikor szegény apácák királyokért és országokért imádkoztak, későbben pedig szerelmesek jöttek helyre és megjegyezték a követ, mint hosszú, boldog, e soha véget nem érő életüknek első állomását. — Itt szeretnék meghalni, — írta fel Szilvia és­ kétszer aláhúzta a mondatot. Feri, aki mindig Szilvia parancsára várakozva a közelben settenkedett, elolvasta a mondatot. És mikor Szilvia kisasszony azon kívánságát fejezte ki, hogy ebédjét is a romfalak között, egy megterített kövön szeretné elkölteni: soha olyan szomorú kis pincér nem vitte még a leveses­ csészét a Magitszigeten, mint amilyen szomorú Feri volt. Ettől a naptól fogva kicserélődött Feri. Hiszen előfordult már a világon máskor is, hogy egy frakkos, gyorslábú, kotnyeles szobapincér sokáig nem tudott elfelejteni egy-egy ragyogó delnőt, aki, mint átutazó vendég egy darab ideig megszállott a fogadóban. De hát azért voltak ott a bekötött fejű szobalányok, valamint a konyhák piros karú hölgyei, hogy az ábrándos pincér visszatérhessen a földi valóságba. Feri azonban még a szigorú, öreg szállodai szoba­asszonyt is elkerülte, amikor az felelősségre akarta vonni szomorúságáért. — Maholnap a kertbe állítanak, mint valami ma­dárijesztőt, — tréfálkozott a téglabajúszú portás, mert éppen gazdag kereskedők érkeztek az om­nibusszal. Feri csak Szilvia kisasszony körül settenkedett: — Spárgát egyen, kisasszony, az nagyon jó! — biztatta Feri vendégét. — De most terem a kertészet- 222

Next