Uj idők, 1924 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1924-05-04 / 19. szám - Krúdy Gyula: Ribizli / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
mondjuk, humoros rögtönzések voltak, amelyek nem nagyon használtak az épületes és magasztos témának. A közönség például nagyon szerette a korcsmai jeleneteket és a parázs verekedéseket a színpadon s misztériumok tele voltak ilyen jelenetekkel. Az ördöngöt bizony akárhányszor úgy elpáholták, hogy utána az illető szinész napokig nyomta az ágyat. Ugy, hogy a misztériumban inkább szinpadi és festői ábrázolást kell látnunk, semmint drámát vagy irodalmat. A szöveg annyira adva volt s lényegileg annyira dogmatikus volt, hogy a szabad drámai formálásnak nem is engedett teret. S bár a liturgikus drámákban és misztériumokban gyönyörű, megható és elbájoló részletekre akadni, de ebből igazi dráma nem fejlődhetett. Ellenben, mint színi előadások, mint a tömegek ezreit összefoglaló nagy ünnepi játékok, mint épületes, tanulságos és mulatságos ábrázolások olyanok voltak, hogy a görög tragikai előadásokon kívül semmit sem lehet hozzájuk hasonlítani. A görög példa arra mutat, hogy minden dráma a kultuszból ered, — de teljesen el kell szakadnia a kultusztól, hogy drámává lehessen. — Thespis — viszont elsekélyesedik, sőt elaljasodik, olcsó szórakozássá, puszta mulatsággá fajul, ha vissza nem tud találni a vallási kultusz mélységeihez. Szóval: minden igazi színház a templomból ered, igazi színházzá azonban csak úgy válhatik, ha elszakad a templomtól (tehát világiassá lesz), — de neki magának újra templommá kell válnia, mert különben elsülyed. Tehát: az áhítatos gyülekezet az, amelyből a színházi közönség fejlődik, de a színházi közönségnek megint áhítatos gyülekezetté kell válnia ahhoz, hogy egy igazi nagy drámai színpad létrejöhessen. Görögországban ez megtörtént akkor, amikor a nemzeti és vallási ünnepekbe keretelték bele a színházat, de kérdés, hogy mi történt nálunk, a keresztény Európában, ahol— mint mondottam— a misztériumokból tárgyi és dogmatikus kötöttségük miatt nem fejlődhetett ki dráma. A misztériumok egyre romlottak. Hogy a szó szoros értelmében illusztráljam ezt a romlást, gondoljanak a késői renaissance nagy festőire, — akik még mindig szent tárgyakat és szent képeket festenek csakhogy az Üdvözítőt atlétának festik, herkulesi izmokkal, a szenteket római és görög héroszoknak, a naiv pásztorokat pedig vergiliusi alakoknak. A miszztériumokból is így hal ki a középkori hit és áhítat: elözönli a világiasság, az egyházi énekeket elnémítja a korcsmai dorbézolás lármája s az Egyház, amelynek palástja alatt nőtt és fejlődött a misztérium, s az egész középkori színjáték, először eltiltja a papjait a színjátszástól, utóbb már attól is, hogy részt vegyenek ilyen játékokon .545-ban a párisi parlament betiltja a misztérium-előadásokat, s akkor már olyan nagy volt az elfajulás. Már most ezt a dátumot vessük össze egy pár másik dátummal s ebből az összevetésből nagyon érdekes dolgok derülnek ki. 1548-ban betiltják a misztériumokat. 1552-ben kerül szinre Párisban az első világi, klasszikus tragédia Joselle Cleopatrája. 1588-ban kerül szinre Marlowe tragédiája dr. Faustus. 1588-ban már fellép Shakespeare. 1562-ben megszületik Lope de Vega, a spanyol dráma megteremtője. 1600-ban Calderon és 1606-ban Corneille. Száz évvel a misztériumok betiltása után még van nagy európai dráma, a nagy európai színház, a mely semmivel sem áll hátrább a görögöké mögött. Hogy történt ez? Amikor a misztériumokat betiltották, akkor már mindenütt a városokban nagy közönség fejlődött ki, amely megkívánta a maga színházát. Ez a közönség, amely már hajnali négy órakor kezdett gyülekezni a piacon, hogy láthassa a misztériumot, amelyet 8 órakor kezdtek el, nem engedte el többé a maga színházi szórakozását. S minthogy a misztériumok megszűntek, s velük együtt a dilettáns színészek is leszorultak a színpadról, a keresztény Európában is megindult a Thespis kordéja: a megvetett, vándorszínészek, a professzionátus lenézett, nyomorult komédiások rendes, regurális társulatokká verődtek össze s minthogy a hivatásos színész nem érheti be azzal, amivel a dilettáns, hogy az évnek 20 napján játszik, a többi 345 napján pedig úriember, vagy mesterlegény, foglalkozása, vagy szerencséje szerint, hanem a hivatásos színésznek mindennap játszania kell, mert hiszen abból él, az a mestersége, nem lehet többé szép tavaszi vagy őszi napokon piacon vagy temetőben játszani: ezek az új, rendes és reguláris társulatok tehát, amelyek a dilettánsok félrevonulásával egyszerre jelentőséghez és tekintélyhez jutottak: állandó és zárt helyiséget, termet, korcsmaudvart stb. béreltek, hogy ott állandóan játszhassanak. Ezzel kezdődik Európában az állandó színház, — sőt ezzel kezdődik a majdnem minden országban a — nemzeti színház. Ribizli — Elbeszélés — írta: Krúdy Gyula Ebben az utcában tavalyi divatlapokat forgattak a nők az őszi délutánokon, amikor a bolthajtásos szobácskákban összeültek, titkaikat megbeszélték, hajukat, szemüket, arcukat mind inkább megvilágította a vaskályha tüze, felpirultak a hervadtak, melegen susogtak a reménytelenek és a megsebesültek, akik itt-amott az életben egy magányos petróleumlámpás alatt az utca végén, vagy a templomkertben csörgő október délután szúrást kaptak a szívükbe, arra készülődtek, hogy majd bevarrják a lyukat, miután a varráshoz értettek, s új életet kezdenek . . . Amíg jött a végleges alkonyat, a katolikus templom tornya mind messzebb távozott Óbudáról, az ablakok alatt nagyon elmélyült a járókelők hangja és a köhögés messziről hallatszott, — venni kellett a nagykendőket, amelyek már a nagymamákat őrizgették régi teleken. A keskeny ajkat éppen úgy betakarták kendők, mint a temetőbe költözött öregasszonyokat, akik sohse mondhatták el egy hosszú életen keresztül, hogy mit is éreznek, vágynak, reménykednek . . . s a kendők megtartották most is a titkokat. És a léptek elkoptak, elsuhogtak, elaprózódtak szerte a kis házakba, — vajjon mit csinálnak a lábak, mikor nincs hangjuk? A kapuk bezárultak, mintha örökké tartana a leereszkedő éjszaka, a fonnyadt 358 Régi húron Be rég nem hallottam rólad Költői kert rózsaszála! Kit más tűz föl a szivére — De szeplőtlen emlékére Mint a harmat hull a hála. Olyan a mi barátságunk. Mint a mennybolt tiszta kékje; Felleg árnya ráborulhat, Könny belőle százszor hullhat. Még sincs, ami összelépje! Varságli János