Uj idők, 1924 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1924-05-04 / 19. szám - Krúdy Gyula: Ribizli / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

mondjuk, humoros rögtönzések voltak, amelyek nem nagyon használtak az épületes és magasztos témának. A közönség például nagyon szerette a korcsmai jele­neteket és a parázs verekedéseket a színpadon s misztériumok tele voltak ilyen jelenetekkel. Az ördö­n­göt bizony akárhányszor úgy elpáholták, hogy utána az illető szinész napokig nyomta az ágyat. Ugy, hogy a misztériumban inkább szinpadi és festői ábrázolást kell látnunk, semmint drámát vagy irodalmat. A szö­veg annyira adva volt s lényegileg annyira dogma­tikus volt, hogy a szabad drámai formálásnak nem is engedett teret. S bár a liturgikus drámákban és misz­tériumokban gyönyörű, megható és elbájoló részle­tekre akadni, de ebből igazi dráma nem fejlődhetett. Ellenben, mint színi előadások, mint a tömegek ezreit összefoglaló nagy ünnepi játékok, mint épületes, ta­nulságos és mulatságos ábrázolások olyanok voltak, hogy a görög tragikai előadásokon kívül semmit sem lehet hozzájuk hasonlítani. A görög példa arra mutat, hogy minden dráma a kultuszból ered, — de teljesen el kell szakadnia a kultusztól, hogy drámává lehessen. — Thespis — vi­szont elsekélyesedik, sőt elaljasodik, olcsó szórako­zássá, puszta mulatsággá fajul, ha vissza nem tud találni a vallási kultusz mélységeihez. Szóval: minden igazi színház a templomból ered, igazi színházzá azon­ban csak úgy válhatik, ha elszakad a templomtól (tehát világiassá lesz), — de neki magának újra temp­lommá kell válnia, mert különben elsülyed. Tehát: az áhítatos gyülekezet az, amelyből a színházi közön­ség fejlődik, de a színházi közönségnek megint áhítatos gyülekezetté kell válnia ahhoz, hogy egy igazi nagy drámai színpad létrejöhessen. Görögországban ez megtörtént akkor, amikor a nemzeti és vallási ü­n­nepekbe keretelték bele a színházat, de kérdés, hogy mi történt nálunk, a keresztény Európában, ahol­­— mint mondottam­­— a misztériumokból tárgyi és dog­matikus kötöttségük miatt nem fejlődhetett ki dráma. A misztériumok egyre romlottak. Hogy a szó szo­ros értelmében illusztráljam ezt a romlást, gondolja­nak a késői renaissance nagy festőire, —­ akik még mindig szent tárgyakat és szent képeket festenek csakhogy az Üdvözítőt atlétának festik, herkulesi iz­m­okkal, a szenteket római és görög héroszoknak, a naiv pásztorokat pedig vergiliusi alakoknak. A miszz­tériu­mokból is így hal ki a középkori hit és áhítat: elözönli a világiasság, az egyházi énekeket elnémítja a korcsmai dorbézolás lármája s az Egyház, amely­nek palástja alatt nőtt és fejlődött a misztérium, s az egész középkori színjáték, először eltiltja a papjait a színjátszástól, utóbb már attól is, hogy részt vegyenek ilyen játékokon .­­545-ban a párisi parlament betiltja a misztérium-előadásokat, s akkor már olyan nagy volt az elfajulás. Már most ezt a dátumot vessük össze egy pár má­sik dátummal s ebből az összevetésből nagyon érdekes dolgok derülnek ki. 1548-ban betiltják a misztériumokat. 1552-ben kerül szinre Párisban az első világi, klasszikus tragédia Joselle Cleopatrája. 1588-ban kerül szinre Marlowe tragédiája dr. Fa­us­tus. 1588-ban már fellép Shakespeare. 1562-ben megszületik Lope de Vega, a spanyol dráma megteremtője. 1600-ban Calderon és 1606-ban Corneille. Száz évvel a misztériumok betiltása után még van nagy európai dráma, a nagy európai színház, a mely semmivel sem áll hátrább a görögöké mögött. Hogy történt ez? Amikor a misztériumokat betiltották, akkor már mindenütt a városokban nagy közönség fejlődött ki, amely megkívánta a maga színházát. Ez a közönség, amely már hajnali négy órakor kezdett gyülekezni a piacon, hogy láthassa a misztériumot, amelyet 8 óra­kor kezdtek el, nem engedte el többé a maga színházi szórakozását. S minthogy a misztériumok megszűntek, s velük együtt a dilettáns színészek is leszorultak a színpadról, a keresztény Európában is megindult a Thespis kordéja: a megvetett, vándorszínészek, a professzionátus lenézett, nyomorult komédiások ren­des, regurális társulatokká verődtek össze s minthogy a hivatásos színész nem érheti be azzal, amivel a dilettáns, hogy az évnek 20 napján játszik, a többi 345 napján pedig úriember, vagy mesterlegény, foglalkozása, vagy szerencséje szerint, hanem a hivatásos színésznek mindennap játszania kell, mert hiszen abból él, az a mestersége, nem lehet többé szép tavaszi vagy őszi napokon piacon vagy temetőben játszani: ezek az új, rendes és reguláris társulatok tehát, amelyek a dilet­tánsok félrevonulásával egyszerre jelentőséghez és te­kintélyhez jutottak: állandó és zárt helyiséget, termet, korcsmaudvart stb. béreltek, hogy ott állandóan játsz­hassanak. Ezzel kezdődik Európában az állandó színház, — sőt ezzel kezdődik a­­ majdnem minden országban a — nemzeti színház. Ribizli — Elbeszélés — írta: Krúdy Gyula Ebben az utcában tavalyi divatlapokat forgattak a nők az őszi délutánokon, amikor a bolthajtásos szobácskákban összeültek, titkaikat megbeszélték, hajukat, szemüket, arcukat mind inkább megvilágí­totta a vaskályha tüze, felpirultak a hervadtak, mele­gen susogtak a reménytelenek és a megsebesültek, akik itt-amott az életben egy magányos petróleum­lámpás alatt az utca végén, vagy a templom­kertben csörgő október délután szúrást kaptak a szívükbe, arra készülődtek, hogy majd bevarrják a lyukat, miután a varráshoz értettek, s új életet kezdenek . . . Amíg jött a végleges alkonyat, a katolikus templom tornya mind messzebb távozott Óbudáról, az ablakok alatt nagyon elmélyült a járókelők hangja és a köhö­gés messziről hallatszott, — venni kellett a nagyken­dőket, amelyek már a nagymamákat őrizgették régi teleken. A keskeny ajkat éppen úgy betakarták kendők, mint a temetőbe költözött öregasszonyokat,­­ akik sohse mondhatták el egy hosszú életen keresz­tü­l, hogy mit is éreznek, vágynak, reménykednek . . . s a kendők megtartották most is a titkokat. És a léptek elkoptak, elsuhogtak, elaprózódtak szerte a kis házakba, — vajjon mit csinálnak a lábak, mikor nincs hangjuk? A kapuk bezárultak, mintha örökké tartana a leereszkedő éjszaka, a fonnyadt­ ­ 358 Régi húron Be rég nem hallottam rólad Költői kert rózsaszála! Kit más tűz föl a szivére — De szeplőtlen emlékére Mint a harmat hull a hála. Olyan a mi barátságunk. Mint a mennybolt tiszta kékje; Felleg árnya ráborulhat, Könny belőle százszor hullhat. Még sincs, ami összelépje! Varságli János

Next