Uj Idők, 1924 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1924-12-21 / 52. szám - Krúdy Gyula: Az eljegyzés / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Vargha Gyula: A fogadás / Versek

A fogadás. Irta: Vargha Gyula Serédi Gáspár s Rákóczi János A büszke várban, Makovicában Bor mellett ültek. A kancsók teltek, teltek s ürültek. És szólt a vendég Rákóczi, álmos Szemekkel, mégis pajkos-vidáman: „Bor mellett, bajtárs, hány nap virrad még? Mint hetes első — milliomodtát! — Úgy ülök nálad . . . Irigylem tőled e pompás várat, Húszezer fényes körmöcit adnék, Ha nekem adnád." Nagyot kacag rá Serédi Gáspár: „Fejszédet, pajtás, nagy fába vágtad! Hogyha kiraknád arannyal végig A hegy tövéig, S gyémánttal minden átfordulásnál, Akkor sem adnám én ezt a várat . . . De mondok egyet. Mernéd-e állni? Mához egy évre hogyha kiraksz itt Húszezer fényes körmöcit, mellyet Egy évben vertek, S egyen sem lesz folt, egy makulányi, Tiéd e szép vár, csaphatsz nagy lakzit. De húszezer közt ha egy akadna, Egyetlen egy, mit más évben vertek, S egyetlen egyen találok foltot, Én leszek boldog, Pénzed besöpröm, vess­zen magadra, S fejedből váram végképp kiverhetd." Rákóczi János szeme felcsillan, Nyújtja kezét is: „A fogadás áll, Hozom a kincset mához egy évre, Számlálva, mérve . . . Most pedig, pajtás, koccintsunk vígan, Megvan a vásár." — Az eljegyzés. (Új Szindbád-történetek) Írta: Krúdy Gyula Az utazó­ bricska az országúton pörgött, a szarka­madár a sövényen csörgött, a kakasok az udvarokon kukorékoltak, Szindbád a kocsin egy dalt dúdolgatott magában, amely dalnál az éjszakát töltötte. Csak az fog fájni majd — Ójuhhé, Közben Hogy a sírban nincsen kanapé, elmaradoztak a tiszamenti falvak, a sárgatökös mezők, sőt messzi elmaradt Szindbád útitársa, Szolid Madár tiszaháti szolgabíró is, aki 182 kilós ember létére éppen ama bécsi professzorhoz vette az útját, aki tavaly már tizenkét kiló hájat kivett a testéből, de a külön faragott karosszéket még min­dig magával kellett hordania a kocsin, amelyen uta­zásait tette. Szép októberi nap volt, utazáshoz való idő, a kör­nyékbeli harangok mondogatták már a déli verset. Cí? „Nincsen kenyér Rádon", panaszkodott a messziben egy kis harang. „Itt sincs, itt sincs!" sietett a felelet­tel a kemecsei harang. Az aranylábú kéki harang tű­nődve kérdezgeti a távolból: „Én Istenem, miből él­nek a komék?" „Mibelőlünk élnek!" kiált a nagy­halászi harang. Feltünedezett ezen közben a „Lófer­csi"-csárda. Éppen agarászat volt a környéken. Macskabajszú, rövid pipaszáras, lóhátas, öregebb urak és hintókban üldögélő asszonyságok tanyáztak a pusztai csárda környékén, az agarászat végére vá­rakozván. Az asszonyságok végigmustrálták Szindbá­dot, mint a lovat, vagy a bikát szokták, tetőtől-talpig egyetlen pillantással; egy köpcös, vállba nőtt nyakú férfiú, aki a szabálytalan testtartása miatt jóformán egész életét nyeregben töltötte, rákiáltott Szindbádra: — Hát a kövér embert hol hagytad? Recski volt, ama nevezetes Recskiek maradványa, akik tréfáikkal, duhajságaikkal annyi vig percet sze­reztek Magyarországnak. — Nem bírják a lovak a szolgabírót! — felelt Szindbád, mire Recski unottan megjegyezte: Nap napot, hónap hónapot vált már, Serédi arca egyre sötétebb. Titkon az önvád tépi, harapja, Nincs éje se napja, Várk­eremekben minit komor árny jár, Lelke vívódik, de nagyot vétett. Nyugtatni lelkét váltig akarja: „Rákóczinak bár aranya van sok, A fogadásnak, a föltételnek Még se felel meg, S kapzsi kudarcán, szél ha kavarja, Nagy kacagástól hét megye harsog . . Letelt az egy év. Mint merev őrszem Úgy áll a bástyán Serédi Gáspár. „Hátha nem is jön, A fukarjába menny köve üssön! Megvesztem rajta, hogy így gyötrődten. Drága lesz néki a bolond vásár." De ím a völgyben porfelleg támad, Rákóczi vágtat, kis hada véle, Rajta, mögötte királyi pompa, S hat lótól vonva Gyors szekér gördül. Serédi sápad, Megfagy a vére. „Hoztam az árát Makoviczának. Itt a nagy asztal, rakjuk ki sorra. Forgasd meg gonddal, olvasd meg bátran. Mind makulátlan. Úgy van egészen, a­hogy­ kívántad. Jó bort is hoztam egy kis víg torra." Tölgy ládikának felpattan zára, Az érc kicsillan szemkápráztatva. Serédi vizsgál ezret és ezret. A keze reszket, Hideg veríték ül homlokára, Hanem a munkát nem hagyja abba. Már csak ezer kell, csak száz, csak ötven, Csak tíz, csak kettő, csak egy . Serédi felbörg, elkékül ajka, S hátradől halva . . . Rákóczi nézi. Iszonyút döbben, S elkezdi marni szívét a kígyó. . Ez is jó. 662

Next