Uj Idők, 1926 (32. évfolyam, 1-26. szám)

Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Zilahy Lajos: Grassalkovics (Vígjáték)

mikor ifjabb korában először olvasta, az új testa­mentom a római és görög filozófusok munkái mellett gyermekes együgyűségnek tetszett neki. Mikor ké­sőbb másodszor foglalkozott vele, revelációképen ha­tott rá, megismerte, hogy az Isten kinyilatkoztatását irták meg benne a Szentlélektől megihletett emberek. Karácsony az isteni kisded születése. Az emberi­ség reménysége, az Isten Ígérete született meg a bet­lehemi istállóban. Húsvét nagyhete a kínszenvedés, a megcsufoltatás, a megostoroztatás és a kereszthalál, a sírbatétel, a harmadnapos feltámadás: a beteljesü­lés, a megváltás emléke. Szól e napokban a naiv, régi templomi ének; a latinnak együgyű fordítása: Keresztények sírjatok, Mélyen szomorkodjatok: Keseregjen minden szív, Aki Jézusához hív. De szombat este átcsap a szomorú ének a szívek újjongásába: Krisztus urunk feltámadott Alleluja, Hálá légyen az Istennek. Üdvözlet Husvétvasárnapján e sorok minden ol vasójának, mindenndmű különbség kizárásával. Mert Kriszlus nem egy vallás híveit megváltani halt meg, hanem felvitte a Koponyák hegyére a saját keresztjét az egész világért. es? Grassalkovícs — Vígjáték egy felvonásban — Irta: Zilahy Lajos SZEMÉLYEK: Naláczi báróné A naturburs Katinka Grassalkovícs Antal herceg Bénigne A herceg titoknoka Policájfőnök Történik 1800 körül a Nalácziné házában, Budán. A Naláczi-ház utcára nyíló boltíves szobája, a sarokban ablakmélyedéssel. Jobbra és balra egy-egy ajtó. Bútorok, képek 1800-ból. A fal mellett clavecin, előtte ül Katinka és Bénigne. Katinka a Nalácziné tizenhétéves (17) unokája, Bénigne francia kisasz­szony, túl a negyven éven. Négy kézre zongoráznak és egy régi francia dalt énekelnek. (Mamam dites moi.. .) ' Az öreg Nalácziné karosszékben iil, közel a nyitott ablakhoz és pamutot gömbölyít. Pár pillanat múlva az ablakon keresztül egy ró­zsa esik a lábai elé. Aztán egy második és egy har­madik. A negyedik rózsa az arcát találja. NALÁCZINÉ, megriad, körülnéz. Bénigne! Az ének és zongora elhallgat. Valaki rózsákat dobál ide . . . Nézze meg csak . . . BENIGNE, az ablakhoz megy, kitekint. Nem lá­tok senkit. . . Mégegyszer kinéz. Aztán odamegy Na­láczinéhoz és kissé titokzatosan jelenti. Csak Vencel urat láttam . . . Vencel urat. a selyemeresztő bogarak tútorát . . . Most fordult be a Hajnal-utcába . . . NALÁCZINÉ. A ! Vencel úr ! Vén szamár ! Göm­bölyít ja a pamutot. Hatvan esztendővel ezelőtt meg­kérte a kezemet... BENIGNE. Edes mosollyal. Igen! KATINKA. Közben izgatottan az ablakhoz lo­pódzott és kitekintett. NALÁCZINÉ. Észrevette. Katinka! KATINKA, mentegetődzve. Nagymama, kérem... NALÁCZINÉ. Ülj vissza a helyedre... Mikor Ka­tinka visszaült. ... az én unokámra ne mondja senki, hogy az ablakban lakik ... Mint a Beleznay-lányok!.. BENIGNE, alázatosan mellette áll és helyesel. Igen! NALÁCZINÉ. Szedje össze fiam ezeket a rózsá­kat . .. KATINKA, segíteni akar. NALÁCZINÉ. Te ne nyúlj hozzá Katinka.. . Ülj vissza a helyedre. BENIGNE. Vizbe tegyem őket, báróné asszo­nyom? NALÁCZINÉ." Igen . . . Abba a borostyánvá­zába ... Pár pillanat múlva, mialatt Bénigne a ró­zsákat rendezi. Bénigne! BENIGNE. Parancsoljon, báróné asszonyom! NALÁCZINÉ. A kisebbik kuglófot küldesse át Vencel úrnak. Hogy tiszteltetem. BENIGNE, édes, jelentő mosollyal. Igen! Indul. NALÁCZINÉ.'. Bénigne! Bénigne visszajön. Külön­ben majd én átküldőm. Akarok pár sort is írni sze­gény ördögnek. A pamutot gombolyítja. Folytassátok ezt a régi dalt. Bénignehez. Csukja be az ablakot fiam. BENIGNE. Becsukja az ablakot. Visszaül a zon­gorához és tovább éneklik Katinkával a dall. NALÁCZINÉ. Kis idő múlva feláll, leveszi a kre­dencről a borostyánvázát és fekete, politúros botjára támaszkodva, elmegy balra. KATINKA. Tovább énekelnek. Egyszerre félbe­hagyja. Az ablakra figyel. Bénigne! Valami koppant az ablakon! BENIGNE. Zavartan. A . . . szél veri az ablakot, bárónő ... A böjti szél jár a Duna felett, csikorgatja a Hajóhíd láncait és megkopogtatja Budán az abla­kokat is. Megüti a zongorát és énekel. KATINKA. Az ablakhoz lép, megnyitja és kinéz. Izgatottan. Bénigne! A bársonyruhás van itt! Lehaj­tott fejjel sétál a kapu előtt! ö dobálta a rózsákat! BENIGNE. El akarja iitni a dolgot. Énekel. Köz­ben nyugtalanul tekint Katinkára. Bárónő jöjjön visz­sza az ablaktól! Mert kénytelen leszek jelentést tenni a báróné asszonvnak. Már harmadszor hallom, hogy: bársonyruhás. Bársonyruhás: az még nem foglalko­zás. Ki ez a fiatalember? KATINKA. Szinész! Tagja a Színjátszó Társa­ságnak. Naturburs! BENIGNE, megbotránkozva. Jézus, Mária! Bá­róné! Már ismeretséget kötött vele? KATINKA. Nem ... De tegnap a zenedélutánon észrevettem, hogy mellettem ólálkodik és egy kis pa­pírszeletkét rejtett a karmantyúmba. Előveszi, de mi­előtt felolvassa, mélyen a szemébe néz Bénignenek Bé­nigne! Esküdjön meg, hogy senkinek a világon! Be sem várva a választ, gyorsan, izgatottan olvasni kezdi. „Nem tudom ki vagv, ismeretlen leányzó, iste­nektől áldott szépségű nimfa, de sejtem, hogv kebled olyan fehér, mint a hó és olyan forró, mint az eleven tűz. Mindenütt követem nyomdokaidat és ha téged látlak, a Zefir édes, lágv fuvalmát érzem a szívem­ben. Meghalok érted, titokban megcsókoltam a kar­mantyúdat. Rózsaligeti Szaniszló, naturburs és éhen­366:

Next

Regisztráció   
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék