Uj Idők, 1926 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1926-12-12 / 50. szám - Krúdy Gyula: A szakácskönyv és a játékosbolt / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
sége lehet egy utazónak. Vett havasi gyopárt, amelyet majd Pesten tűz föl és vett kis kézitükröt, fésűt, fogkefét, cipőgombolót. A nő még egykedvűbb volt, mint valaha, holott Szinbád bizonyos vonatkozásokat fedezett föl a test tartása, kontya, tekintete között ama régi nővel, akivel itt hajdan polkát táncolt . . . „Mikor a táncterem még a fürdőhely másik oldalán volt." — Arra itt márnem emlékszik senki, — felelt az elárusítónő. Egy nap azután lelkendezve jött Szinbád a bazárba és meglehetős hévülékenységgel közölte Violával, hogy a promenád déli sarkában fölfedezett egy nagy fát, amely már „az ő idejében" is itt volt. „Magyarok fájá"-nak nevezték e platánt, mert a magyarok gyülekeztek alatta, hogy naponta halálosan összevesszenek.— Ismerem ezt a nagy fát! — felelt Viola. — Magányosan áll, ugyanezért az idevalósiak nem szeretnek alatta leülni, mert magányos fába könnyebben bevág a mennykő. — No hát mi ezentúl minden este ott fogunk ülni, föltámasztjuk a Magyarok fáját. A fiam elég mulatságos fickó. Eljöhetne a társaságunkba. Viola mit sem felelt, de estére, midőn boltját bezárta, útja véletlenül a „Magyarok fája" mellett vitt el és letelepedett Szinbádhoz és fiához. Minden zavarodottság nélkül hallgatta a két férfi üdvözléseit, magáról lehetőleg keveset beszélt, nem panaszkodott és nem dicsekedett; csak egyszer jegyezte meg, hogy már öt esztendeje nem beszélt annyit magyarul, mint ma este. — Szívem. — monda idősb Szinbád nekimelegedve, — csak legyen minél többet a mi társaságunkban, hogy el ne felejtse teljesen a gyönyörű magyar nyelvet. Azt a világért se tegye. Én azok közé a férfiak közé tartozom, akik nyáron szürke napernyőt hordanak, hiába mondják, hogy ez már nem divat. Szóval én régi ember vagyok, szeretem hazámat és fajtámat. Viola kicsinyt elgondolkozott: — Milyen messzire van Magyarország! — mondá, de sóhajtását visszafojtotta. — Itt van a zsebemben — felelt hirtelen az idősb Szinbád. — Miután az itteni kosztot nem tudom enni, egy magyar szakácskönyvet hordok magamnál, amelynek olvasgatásánál mindennap jóllakom. Igaz, hogy csak Rézi néni írta a szakácskönyvet, nem pedig valamely nevezetesség, de én igen kedvemre valóan ebédelek, meg vacsorázom ebből a könyvből. Ma estére előolvasom azt a fejezetet, amelyben a paszulylevesek különböző elkészítéséről van szó. Mert nagy különbség van a zöldbab és a tavalyi paszuly elkészítésében. Mikor olvasok, mindig hallom a hazai szelet, amely a padláson bogarászik, ahová a paszuly száradás végett van kiöntve. Egy ilyen szakácskönyv a legjobb barát külföldön. Viola most mintha elmosolyodott volna. — Tehát nem állják az idevaló kosztot? — A pisztrángot még csak megeszem . .. De hát mi az a pisztráng a mi kecsegéinkhez mérten! Valóban sorsüldözöttnek hiszi magát az ember, ha elgondolja, hogy milyen másképpen muzsikálnak otthon a cigányok, milyen szenvedélyesen, vért forralóan szólnak a hegedűk, milyen Duna-mélysége van a női szemeknek és milyen illata van a konyhának, ha az embernek éppen arra van dolga — mondá elkeseredve Szinbád. — Nem látok semerre egy asszonyt, aki hosszúszárú lábbelieket, meg tarka alsószoknyákat teregetne a kötélre . . . — Idegen nyelven ugatnak a kutyák. Erre tán még felhők sem jönnek Magyarország felől. Viola fölállott, mert az előadást arra használta föl Szinbád, hogy a hölgy kezeivel ismeretséget kezdjen. — Holnap várjanak itt rám. Elviszem magukat magamhoz, ha éppen vacsorázni akarnak. Viola, mint afféle magányos, elhagyatott nő, a fürdőhelyen túl lakott egy kis házikóban . . . — Ez is hozzátartozik a meséhez — mondá Szili bád, amikor a szemöldökfában megütötte a homlokát. Csak egy kis marhapörkölt került az asztalra, de amúgy magyarosan elkészítve, zöldpaprikával, paradicsommal. Viola egyszerű, csöndes kis otthonában most már bőbeszédűbb volt. — Ne csodálkozzanak azon, hogy így élek. Öt vagy hat esztendő előtti — mert az évfordulókat szeretem elfelejteni — bizonyos szerelmi csalódás ért hazámban, a férfi akit szerettem, méltatlannak bizonyult szerelmemre. Igen jó családból származtam és a szégyenérzet világgá hajtott. Ne kérdezzék, hogy és miként: erre a lengyel fürdőhelyre kerültem, ahol a bazárt berendeltem. Találhattam volna jövedelmezőbb foglalkozást is, de nem áldoztam föl függetlenségemet, szabadságomat. Most már tudnak mindent, ami reám vonatkozik. Viola igyekezett egyszerűen és mindenféle színészkedés nélkül elmondani azokat a szavakat, amelyek láthatólag a szívéből jöttek, de éppen ez a körülmény volt az, amely saját borsát megadta a marhapörköltnek, amelyet a két Szinbád meglehetős jó étvággyal elfogyasztott. — Ha megengedi, — mondta most Szinbád,— • én szeretem bicskaheggyel kipiszkálni a fogamat. — Az apám is úgy szokta. — Na megengedi, én szeretem a mellényemet kinyitni evés után. — Mind így teszik nálunk a férfiak. — Én szeretek bort inni... — tette hozzá félénken Szinbád. — Van borom — mondá most a bazárosné és egy palack magyar bort helyezett az asztalra. Darabideig csönd volt a társaságban, a magyar hegyek nedve szótlanságot okozott. Mindenféle hazai képek tünedeztek föl. Mintha valahol egy bús komoly magyar dalt énekelnének . . . — Mondok én magának, Viola, valamit, kettő lesz belőle. Nekünk úgy sincs semmi dolgunk ezen a fürdőhelyen, egész nap unatkozunk, meg éhezünk. Már csaknem egymást esszük meg a dologtalanságtól . . . Mi átvesszük a maga bazárját, mi árulunk benne, maga pedig ebéddel és vacsorával vár bennünket. Ez lesz a dolga. Két segédje is lesz a boltban egyszerre. A jövedelem természetesen a magáé — mondá Szinbád elmenőben. — És meddig tart a szerződés? — kérdezte Viola kezét nyújtva. — Két hétig, három hétig, amíg itt vagyunk. Ilyenformán történt, hogy az idősb Szinbád és a fia darab ideig boltossegédek voltak egy lengyel fürdőhelyen. Igen jól érezték magukat, a vevők is meggyarapodtak, amikor két jól öltözött úriember árulta a boltban a különböző portékákat. Az öregebb Szinbád az ölébe ültette a fürdőhely összes gyermekeit. Az Uj Idők január elsején kezdi meg Herczeg Ferenc új regényének közlését. -676