Uj Idők, 1926 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1926-08-15 / 33. szám - Surányi Miklós: Herczeg Ferenc és a novella / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
szavalni; vagy éppen ellenkezőleg, a novella jó lehet, ha egészen csekély, vagy éppen semmi cselekvénye sincs. Az előbbi esetben a színpadi költészet, az utóbbiban lírai vers, vagy képzőművészeti alkotás, szobor, portrait, zsánerkép, csendélet vagy tájkép hatását kelti. Ezt érdemes volna mélyreható és részletes tanulmány tárgyává tenni valakinek, akinek tiszta és éles szeme van és elfogulatlanul meglátja a dolgok lényegét. Akkor egyszerre kiviláglanék, hogy a Gyulai-féle klasszikus esztétika a beszély és a regény megkülönböztetésnél mily naivul kategorizál. Vázlat, rajz, novella, beszély, regény, — ilyen hierarchiát állít fel a prózai írásművek között, mérőszalaggal kezében, ív-és oldalszámra, fejezetek s kötetek szerint adva rangot és címet olyan műfajoknak, amelyek csak annyiban hasonlítanak egymáshoz, hogy eszméket és érzéseket fejeznek ki szavak segélyével. De vájjon hová tegyem akkor Platón Symposionját vagy Coignard abbé véleményeit? * Amikor Herczeg Ferenc első novelláskötete megjelent, külföldön ez a műfaj a virágkorát élte, nálunk még kevesen találták el a modern elbeszélés igazi formáját és hangját. De Mikszáth már remekműveket adott ebben a nemben a magyar olvasóknak. Tíz esztendeje múlt, hogy megjelent a Tót atyafiak és A jó palócok című könyve ezalatt a tíz év alatt Mikszáth iskolát csinált. Tárgyban és hangban nem, de szerkezetben és technikában ő volt a tanítója az akkori ifjú írógenerációnak. Jó is, hogy a hangját nem tanulták meg. Mikszáth anekdotázó stílusa, — amelyet Gyulai némi ellenszenvvel komázó, operett-stílusnak nevez — egyedül csak Mikszáthnak áll jól, de Mikszáth mutatta meg, hogy a novella nem sűrített és nem távirati stílusban lejegyzett regény és ez a példa Gárdonyin, Zoltánon, Bródy Sándoron, Justh Zsigmondon Ambrus kívül Herczeg Ferencre is nagy hatással volt. A Mutamur kötetében megjelent novellákon észrevehette az olvasó, hogy itt egy olyan író beszél, akinek egyéni hangja van, olyan hangja, amely merőben más, mint a Jókai romantikus páthosza, és más, mint a Mikszáth anekdotázó, táblabeírás, csevegő előadásmódja. Erről a stílusról a legjobban Péterfy Jenő írt; az ő érzékeny fülét mindenekelőtt az új, finom, elegáns és amellett igaz és mélyről jövő férfias hang ütötte meg. Ő mondja, hogy „Herczeg előadási módjában, s meséje fűzésében van valami előkelő könnyedség, írói számítással egybekötött látszólagos pongyolaság, ami azonnal leköti figyelmüket. Egypár sorral tud jellemezni, néhány odavetett szóval képzelmünk elé tudja állítani azt amit akar, amellett végig finom társalgó benyomását teszi, akinek ajkáról minden keresettség nélkül, minden pipereskedés nélkül röppen a szó, anélkül, hogy arcjátékával színészkednék, vagy kézmozdulattal hadonászna. A tárcairás, mely annyi önállótlan tehetséget szellemeskedésre, keresettségre, a rajzban túlzó színezésre, egyáltalában modorosságra csábít, Herczeg tollát csak könnyen mozgóvá tette, mert neki, ugy látszik, írói természetében fekszik a kifejezés diszkréciója, világfias előkelő egyszerűsége, amely el nem hagyja, akár egy nő öltözékét írja le, akár egy hőse morális bukását. Elsősorban stílusának a sajátságát emeltük ki, mert elsősorban ezzel különbözik annyi sok újabb beszélőírónktól. Legtöbben csinálják a stílusokat, már a kifejezésben játsszák az erőst, a kényeset, a ritka hangulatoktól átrezgetettet, a dekadenst, a népiest. Herczegnek személyes stílusa van; ő magát adja, pongyolában, mely végsőkig gondos; keresetlenséggel, mely mégis számítás, föltünés nélkül s mégis becsvággyal." Ezt Péterfy Jenő mondja, 1896-ban, de megállapításai nem egy írót szíven találhatnak ma is azok közül, akik nem stílussal, de stilizált modorossággal hódították meg dekadens olvasóikat. Gyulai Pál az első novelláskötetből kiválasztotta a Lószőrvitéz című elbeszélést s — igazi kritikus létére — a legjobb darabból ítéli meg az egész könyv értékét. Gyulai nem pazarolja az ifjú íróra a dicséretek szuperlativuszait, de ennél megáll és ezeket mondja: „Gyermekkori emlékek újulnak meg a szerző lelkében, midőn a régi családi ház lomtárában fölfedez egy bőrből készült, lószőrrel töltött huszárt, mely egykor kedvenc játékszere volt. Megemlékszik húgára, ki szintén szerette a lószőrhuszárt. A két gyermek naiv mulatságai, ártatlan versengései sok kellemmel és közvetlenséggel vannak leírva. A leányka folyvást ajándékba kéri a fiútól a lószőrhuszárt, de a fiú vonakodik. Végre mégis odaadja hálából, mert a leányka megvarrta a fiúnak elszakított új ruháját. Azonban ingét is odavarrván az új ruhához, este anyja észreveszi, amit előtte titkolni akartak. Ezért a fiú visszakéri az elajándékozott lószőrhuszárt, a leányka duzzogva odadobja neki, de amidőn egypár nap múlva beteg lesz, újra cseng utána. A fiút a nagyanyjához vitték, hogy el ne kapja a betegséget, s ott hallja meg húga kívánságát. Megijed, hogy oda kell adni a kedves lószőrhuszárt s ezért azt hóna alá kapva, elszaladt a füzesbe. Midőn este hazakerült, vádolta a lelkiismerete, hogy talán mégis oda kellett volna adni húgának a lószőrvitézt. Velük álmodott, s fölébredve álmából, kiáltozni kezdett, hogy a huszárt oda kell adni húgának. — „Húgod a mennyországba ment, angyal lett belőle" — viszonzá a nagyanyja. Mindezt minden érzelmi áradozás, minden negédlés nélkül beszéli el a szerző, egyszerűen, de annál több bensőséggel. Mintha nem is törekednék hatásra s valódi művészi hatást ér el." Gyulai Pál kritikájában olyan szavak vannak — versengés, eseng, velők, viszonzá, negédlés — amelyek azt mutatják, hogy a magyar szépirodalmi nyelv 1892 óta nagyon megváltozott. Herczeg Ferenc nyelve is szemmel látható fiatalodáson ment át a harmincöt év alatt, de első novelláiban is üdébbnek és modernebbnek mutatkozik, mint tiszteletreméltó, de nehézkes nyelvű öreg kritikusáé. Ami pedig az írásművészetet, az elmélyedést és a költői erőt illeti, Herczeg Ferenccel megtörtént az a csoda, hogy majd minden novellája jobb az előbbinél. És itt helyénvalónak látszik, ha a Lószőrvitéz után rámutatunk egy elbeszélésre, amely huszonhárom évvel később születik meg s amely a két évtized fejlődésének magasságában ragyog a Lószőrvitéz felett. A Hadiárva című novelláról van szó, amelyben a hadbavonult gépész csöppnyi gyermekének sorsát meséli el Herczeg. Tárcahosszúságú könnyed, folyamatos, eleven stílusú elbeszélés ez, amely ott kezdődik, hogy Kádár Pál felesége gyámoltalan, romantikus lelkű, korán fonnyadt asszony, egyetlen gyermekét odaadja egy gazdag, jólelkű, gyermektelen méltóságos asszonynak, hogy ameddig az ura a harctéren kínlódik, legalább a gyerek éljen gondtalan, puha, fényűző életet. Ez akkor az emberbarát, gazdag úrihölgyek körében divat s afféle háborús jótékonykodás volt, de a kis Palkó előkelő, finom kismamája komolyan megszereti fogadott gyermekét s remegve gondol arra, hogy az apa egyszer csak hazajön a frontról és akkor vége a kedves és megszokott idillnek. Kádár Pál egy szép napon haza is kerül és a feleségétől számon kéri: 14* 183-