Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1927-02-27 / 9. szám - Krúdy Gyula: A vándorszínész / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A vándorszínész — Elbeszélés — írta: Krúdy Gyula Én még láttam a Becsali-csárdát. (Valószínűleg több példányban is megvolt az országban és a különböző vidékiek veszekedhetnek a maguk csárdájának a valódisága mellett.) Akkoriban arról volt nevezetes a Becsali-csárda, hogy minden életunt vándorlegény benne akasztotta föl magát. — Végül babonásnak kell lenni az embernek, — kiáltott föl a Becsali-csárdás, aki pedig nem volt mondható valamely érzékeny léleknek, mint általában a csárdások. Ez a csárdás, bizonyos Közkert, mindent megpróbált már, ami egy vidéki embernek eszébe juthat. Bérelt szárazmalmot, ártatlan verebek tüzet hoztak a nádfedele alá. Volt piacbérlő: olyan idők következtek, hogy az emberek nem tartottak vásárokat az ellenségtől való félelmükben. Megvásárolta egy koporsócsináló hagyatékát (mert olcsón adták), az elhalálozások szünetelni kezdtek. Volt házügynök olyan esztendőkben, amikor minden héten tűz volt a városkában. Volt borügynök, amikor annyi bor termett, hogy hordók híján vermekbe öntötték. Persze, hogy ő volt az, aki disznót hizlalt sertésvész idején ... Mikor már azt hitte, hogy a mindent megpróbált, fölcsapott korcsmárosnak a Becsaliban, mert azt hitte, hogy a korcsmárosnak mindegy, hogy milyen időjárás van. Akkor aztán jöttek az életunt vándorlegények .. . Akárhová verte a nagy szeget Körkeri uram a padláson, istállóban, vagy a ház mögötti részekben: az elátkozott vándorlegények mindenütt megtalálták. Már pedig ilyen nagy szeg nélkül nem lehet el egy városvégi korcsma. Hová akasztanák a kocsisok a lószerszámot, zaboszsákot; hová akasztaná az utazó azt a nagy köpönyeget, amelyet nem lehet a szobába fölvinni amaz esők és füstök miatt, amelyeknek szagát százesztendők óta magába szívta a köpönyeg? Ilyenformán aztán Körkeri káromkodással fogadott minden vendéget, híre ment a karikás módjára durrantó köszöntgetésének. És minden bevezetés nélkül így kezdett beszélni a fogadjisten után: — Megbüntetnek, ha nem vágom le a legényt a kötélről, de megbüntetnek akkor is, ha levágom őkelmét; minek nyúlok én halotthoz, amelyhez csak a hatóságnak van joga? Most már mondja meg az úr, hogy mit csináljak? — kérdezte Körkeri, amikor őszi bolyongásaimban a kocsimat egyszer csak megállítottam a Becsali-csárdánál.Valóban, olyan vidéke volt a csárdának, hogy az arravaló ember hamarosan elbúsulhatta magát itt. Köröskörül reménytelen pusztaság, amelyen céltalanul vezetett végig valamely útforma, amelyet csak a helybeliek tudtak. Vajjon mi van ott, ahol az út végződik? Vajon érdemes-e nekiindulni az őszi ködnek? Falábbal talán igen, de a saját lábát nem szívesen koptatja senki. Akkor is ott feküdt egy legény, gyékénnyel letakarva a sárral tapasztott tornácon. Feje fölött piros tengericsövek hintáztak. Vén tyúk kapargált a lábánál. „Még kivájja a szemét!" — mondta a Becsalikorcsmáros és elhessegette a tyúkot. — A csárda belsejében a kéményt égették, tehát a tornácon maradtam, amíg kocsisom megetet. Közkeri kérdéseket adott föl, hogy mi járatban volnék. Vidéki korcsmáros módjára szeretett volna minden üzleti ügyről tudni. A kerítésen csupa törött bögre volt, hitvány őszi bokrok mentén egy elszerencsétlenedett eb figyelt a ház körül történendőkre. A tornácon a gyékény most zizegni kezdett és az öngyilkos gyékény alá húzta azt a lábát, amelyen a meztelen a jégre volt húzva a cipő. — Hé, — kiáltott nagyot káromkodva a Becsalicsárdás. — Ez föltámadott. Kistermetű vándorlegény volt, amolyan mihasznaforma vándorszínész, akiről senki sem hiszi el, hogy valami is volna a szikkadt tarisznyájában. A szeme úgy karikázik, mint a pocsolya vize, amelybe követ dobunk. A kakasnak van ilyen hangja, amikor az első késvonás után kiugrik a szolgáló kezéből — Ejnye, de bolondot álmodtam az éjszaka, — hápogta, szemét törülgetve, mire Körkeri végzetesen rászólt, hogy a szálláspénzt fizesse meg. A legény erősködött, hogy már este fizetett, mert hiszen Körkeri be se engedte volna enélkül az istállóba. — Lehet, — mondta Körkeri. — De akasztás is volt. Azért külön kell fizetni. Aztán hozzám fordulva, a csárdás azt kezdte magyarázni, hogy tudja már, miért támadott föl a legény. Nem késsel metszette el nyakáról a hurkot, hanem kioldozta a kötelet, mert kár lett volna érte... — Hol van a kötelem? — kiáltotta most a legény. — Az enyém az én tarisznyámban volt. Körbert köpött és egy sarokból borjúkötelet vett elő, amit a legény lábához vetett. „Most már kifelé innen, te piszkos vándorló!" dörmögte és néhányszor a legénybe rúgott. Körülbelül száz lépésnyire a Becsalitól, szekerem utolérte a vándorszínészt, aki nyavalyásan, siránkozva, megalázkodva a szekérre kérezkedett. A kocsis vasvillaszemeket vetett rá a süvege alól, így dörmögött. — Nem lesz abból jó, ha akasztott emberrel utazunk. — Szerencse, János. A csizió is mondja. A legény, aki nem sokban különbözött ekkor valamely törött gallytól, amelyet az őszi szél a nyomorult akácról tépett le, a saroglyában rázatta magát, mint azok a reszkető emberek, akiket a búcsúkon lehet látni. Eszem ágába sem jutott megkérdezni tőle, hogy miért kötötte a hurkot a nyakára; az ilyen céltalan fráter akkor sem tudná megmondani az igazat, ha akarná. De ő magától kezdett beszélni, amikor a Becsalinak már görbe háta is elmaradozott a novemberi ködben. — Tessék csak idehallgatni, mit álmodtam én abban az istállóban? A mennyeknek országában jártam és egy sirályszárnyú angyal vezetett kézenfogva. Egy szép nagy öregember elé vitt az angyal a fényes szobában, aki megkérdezte tőlem: honnan jössz te szegény vándorlegény. Azt feleltem neki: egyenesen a Becsali-csárdából, ahol egy piruláért kovártélyt adott a korcsmáros a lóistállóban. Azt mondja erre a szép öregember, hogy csak menjek vissza a Becsaliba és nézzem meg, hogy mit csinál hátul az udvari szobában a korcsmáros, mert abból a szobából éjszaka világosság szokott kiáradni. Alig fordulok egyet-kettőt, már érzem, hogy megint a istállójában vagyok, mert a tehén oly melegen Becsali lehelt reám, mintha megsajnált volna a hűvös éjszakában. Nem ment ki a fejemből a parancsolat, amelyet 36