Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1927-02-27 / 9. szám - Krúdy Gyula: A vándorszínész / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A vándorszínész — Elbeszélés — írta: Krúdy Gyula Én még láttam a Becsali-csárdát. (Valószínűleg több példányban is megvolt az országban és a külön­böző vidékiek veszekedhetnek a maguk csárdájának a valódisága mellett.) Akkoriban arról volt nevezetes a Becsali-csárda, hogy minden életunt vándorlegény benne akasztotta föl magát. — Végül babonásnak kell lenni az embernek, — kiáltott föl a Becsali-csárdás, aki pedig nem volt mondható valamely érzékeny léleknek, mint általá­ban a csárdások. Ez a csárdás, bizonyos Közkert, mindent megpróbált már, ami egy vidéki embernek eszébe juthat. Bérelt szárazmalmot, ártatlan verebek tüzet hoztak a nádfedele alá. Volt piacbérlő: olyan idők következtek, hogy az emberek nem tartottak vásárokat az ellenségtől való félelmükben. Megvásá­rolta egy koporsócsináló hagyatékát (mert olcsón adták), az elhalálozások szünetelni kezdtek. Volt házü­gynök olyan esztendőkben, amikor minden héten tűz volt a városkában. Volt borügynök, amikor annyi bor termett, hogy hordók híján vermekbe öntötték. Persze, hogy ő volt az, aki disznót hizlalt sertésvész idején ... Mikor már azt hitte, hogy a mindent megpróbált, fölcsapott korcsmárosnak a Becsaliban, mert azt hitte, hogy a korcsmárosnak mindegy, hogy milyen időjárás van. Akkor aztán jöttek az életunt vándorlegények .. . Akárhová verte a nagy szeget Körkeri uram a padláson, istállóban, vagy a ház mögötti részekben: az elátkozott vándorlegények mindenütt megtalálták. Már pedig ilyen nagy szeg nélkül nem lehet el egy városvégi korcsma. Hová akasztanák a kocsisok a lószerszámot, zaboszsákot; hová akasztaná az utazó azt a nagy köpönyeget, amelyet nem lehet a szo­bába fölvinni amaz esők és füstök miatt, amelyek­nek szagát százesztendők óta magába szívta a köpönyeg? Ilyenformán aztán Körkeri káromkodással fo­gadott minden vendéget, híre ment a karikás mód­jára durrantó köszöntgetésének. És minden bevezetés nélkül így kezdett beszélni a fogadjisten után: — Megbüntetnek, ha nem vágom le a legényt a kötélről, de megbüntetnek akkor is, ha levágom őkelmét; minek nyúlok én halotthoz, amelyhez csak a hatóságnak van joga? Most már mondja meg az úr, hogy mit csináljak? — kérdezte Körkeri, amikor őszi bolyongásaimban a kocsimat egyszer csak meg­állítottam a Becsali-csárdánál.­­Valóban, olyan vidéke volt a csárdának, hogy az arravaló ember hamarosan elbúsulhatta magát itt. Köröskörül reménytelen pusz­taság, amelyen céltalanul vezetett végig valamely útforma, amelyet csak a helybeliek tudtak. Vajjon mi van ott, ahol az út végződik? Vajon érdemes-e nekiindulni az őszi ködnek? Falábbal talán igen, de a saját lábát nem szívesen koptatja senki.­ Akkor is ott feküdt egy legény, gyékénnyel leta­karva a sárral tapasztott tornácon. Feje fölött piros tengericsövek hintáztak. Vén tyúk kapargált a lábá­nál. „Még kivájja a szemét!" — mondta a Becsali­korcsmáros és elhessegette a tyúkot. — A csárda bel­sejében a kéményt égették, tehát a tornácon marad­tam, amíg kocsisom megetet. Közkeri kérdéseket adott föl, hogy mi járatban volnék. Vidéki korcs­máros módjára szeretett volna minden üzleti ügyről tudni. A kerítésen csupa törött bögre volt, hitvány őszi bokrok mentén egy elszerencsétlenedett eb figyelt a ház körül történendőkre. A tornácon a gyékény most zizegni kezdett és az öngyilkos gyékény alá húzta azt a lábát, amelyen a meztelen a jégre volt húzva a cipő. — Hé, — kiáltott nagyot káromkodva a Becsali­csárdás. — Ez föltámadott. Kistermetű vándorlegény volt, amolyan mi­hasznaforma vándorszínész, akiről senki sem hiszi el, hogy valami is volna a szikkadt tarisznyájában. A szeme úgy karikázik, mint a pocsolya vize, amelybe követ dobunk. A kakasnak van ilyen hangja, amikor az első késvonás után kiugrik a szolgáló kezéből — Ejnye, de bolondot álmodtam az éjszaka, — hápogta, szemét törülgetve, mire Körkeri végzetesen rászólt, hogy a szálláspénzt fizesse meg. A legény erősködött, hogy már este fizetett, mert hiszen Körkeri be se engedte volna enélkül az istállóba. — Lehet, — mondta Körkeri. — De akasztás is volt. Azért külön kell fizetni. Aztán hozzám fordulva, a csárdás azt kezdte magyarázni, hogy tudja már, miért támadott föl a legény. Nem késsel metszette el nyakáról a hurkot, hanem kioldozta a kötelet, mert kár lett volna érte... — Hol van a kötelem? — kiáltotta most a legény. — Az enyém az én tarisznyámban volt. Körbert köpött és egy sarokból borjúkötelet vett elő, amit a legény lábához vetett. „Most már kifelé innen, te piszkos vándorló!" dörmögte és néhány­szor a legénybe rúgott. Körülbelül száz lépésnyire a Becsalitól, szekerem utolérte a vándorszínészt, aki nyavalyásan, sirán­kozva, megalázkodva a szekérre kérezkedett. A kocsis vasvillaszemeket vetett rá a süvege alól, így dörmögött. — Nem lesz abból jó, ha akasztott emberrel utazunk. — Szerencse, János. A csizió is mondja. A legény, aki nem sokban különbözött ekkor valamely törött gallytól, amelyet az őszi szél a nyomorult akácról tépett le, a saroglyában rázatta magát, mint azok a reszkető emberek, akiket a búcsúkon lehet látni. Eszem ágába sem jutott megkérdezni tőle, hogy miért kötötte a hurkot a nyakára; az ilyen céltalan fráter akkor sem tudná megmondani az igazat, ha akarná. De ő magától kezdett beszélni, amikor a Becsalinak már görbe háta is elmaradozott a novem­beri ködben. —­ Tessék csak idehallgatni, mit álmodtam én abban az istállóban? A mennyeknek országában jár­tam és egy sirályszárnyú angyal vezetett kézenfogva. Egy szép nagy öregember elé vitt az angyal a fényes szobában, aki megkérdezte tőlem: honnan jössz te szegény vándorlegény. Azt feleltem neki: egyenesen a Becsali-csárdából, ahol egy piruláért kovártélyt adott a korcsmáros a lóistállóban. Azt mondja erre a szép öregember, hogy csak menjek vissza a Becsa­liba és nézzem meg, hogy mit csinál hátul az udvari szobában a korcsmáros, mert abból a szobából éjszaka világosság szokott kiáradni. Alig fordulok egyet-kettőt, már érzem, hogy megint a istállójában vagyok, mert a tehén oly melegen Becsali lehelt reám, mintha megsajnált volna a hűvös éjszakában. Nem ment ki a fejemből a parancsolat, amelyet 36

Next