Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1927-02-27 / 9. szám - Szenes Béla: Szerelmes pár / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Szerelmes pár — Elbeszélés — írta: Szenes Béla A tapolcai gyorsvonat háromnegyed órát késett. A kis balatonfüredi állomáson az emberek türelmetlenül járkáltak fel-alá és idegesen nézegettek Aszófő felé. A déli hőség még növelte az emberek bosszúságát. A nyugtalan, fáradt, rosszkedvű emberek között csak ők ketten voltak nyugodtak és türelmesek. Azaz hogy bocsánat: nyugalomról nem beszélhetünk, mert nyugodtan egy pillanatig se maradtak, mert hol leültek, majd felálltak, ide-oda sétáltak, rátelepedtek idegen bőröndökre, gyors léptekkel elindultak a vonat elé, kergették egymást, mintha fogócskát játszanának, majd ünnepélyes, lassú léptekkel közeledtek, olyan szomorú arccal, mintha valami komor temetési menetben vennének részt, hogy aztán a következő pillanatban kacagva és szinte tánclépésben távolodjanak el ismét. De az ő nyugtalanságuk más volt, mint a várakozó tömegé, melyről alig látszottak tudomást venni. Szerelmesek voltak. Nagyon fiatalok, szépek, egészségesek és egymáshoz valók. A lány karcsú, nem túl magas, finom, mozgékony kis alak, nyugtalan és mégis kedves, sötét szeme pajkos, játékos, de pillantása mégis édes és szelíden simogató. Napbarnított arc, fekete haj, nagyon formás, de határozottan izmos lábak — nem volt rajta semmi édeskés érzelmesség és mégis jólesően más volt, mint azok a lányok, akiket az elmúlt napokban a tóparton, a kávéházban vagy a tánctermekben láthattam. A fiú útiruhában volt. Kezében bőröndjét könnyedén fogta. Fejjel magasabb volt, mint a lány. Széles vállú, könnyed járású, karcsú, jóalakú. Nagyon tiszta nézésű kék szeme volt és amint ott sétált a lány mellett, amint megálltak, hogy ismét egymásra nevethessenek, — olyan öröm volt őket nézni, hogy szinte bosszankodtam, mikor az aszófői villanytelep kéménye mögött feltűnt a közeledő vonat vékony füstoszlopa. Csak a búcsúzás perceiben tűnt ki, hogy a két fiatal nincs egyedül. A fiú édesanyjával készült Pestre, a lány szintén anyja kíséretében volt, — a két asszony hosszas, szívélyes, szeretetteljes búcsújából arra következtettem, hogy a fiatalok szerelmét szülők áldása már szentesítette. Ez a tudat örömmel és megnyugvással töltött el. Valami furcsa, csaknem apai érzéssel örültem a jókedvű fiatalok boldog szerelmének. Még a vasúti kocsi folyosójáról is őket néztem. A vonat már indult és a fiú még a kocsi legalsó lépcsőjén állt, hogy utolsó percig minél közelebb lehessen a lányhoz, aki most már egy szót sem szólt, zsebkendőjével sem integetett, csak mozdulatlanul állt és nézett a fiú után. A vonat nagyon lassan indult és mintha a kerekek is azt mondták volna lassan, szótagolva: áldásom rátok, áldásom rátok. Jókedvűen ültem be a fülkémbe és néztem a füredi park búcsúzó fáit és arra gondoltam, hogy Füreden, a Balaton-parton ifjúnak és szerelmesnek lenni szép volt tíz év előtt is. Aztán eltűnt a Balaton és engem alig néhány óra múlva elnyelt Budapest. Nyolc nappal később, estefelé, az Andrássy úton, a liget felé, mintha szíven ütöttek volna. A középső fasorban egy fiatal pár sétált. Lehet, hogy a nőnem is volt olyan hangos, feltűnő és kellemetlen , mint amilyennek én láttam, lehet, hogy túl szigorú voltam vele szemben, hiszen kimondhatatlan gyűlölettel és undorral néztem rá. A férfi a füredi fiú volt. Most itt sétált ezen a nyári estén, a liget felé, egy másik nővel. A kezük összeért, a válluk egymáshoz simult, sőt a Stefániaúton már szorosan egymásba karoltak és úgy mentek . Egy darabig még mentem utánuk, magam sem tudom, miért. Talán azt reméltem, hogy egy pillanatra a fiú mellé léphetek és a fülébe súghatom: megőrültél. Szomorúan indultam hazafelé Magam előtt láttam a kislányt, a füredi állomáson, amint a vonat után nézett. E pillanatban talán a Balaton-parton ül egy padon, Tihanyt nézi és erre a csirkefogóra gondol. Utálattal gondoltam erre a fiúra, minden férfire, magamra is. Ilyenek vagyunk valamennyien. Olyan csúnyának, olyan hitványnak éreztem ezt a csalást, hogy legszívesebben árulója lettem volna egész nememnek és kezemmel a szerelem fehér-piros zászlaját magasra emelve, szívemben átpártoltam a férfiak táborából a nőkhöz. Nekik van igazuk, ha nem hisznek a férfiaknak. A Stefánia út sarkán még egyszer megfordultam. A fiút kerestem. Nem láttam, már eltűnt azzal a nővel. Két héttel utóbb néhány heti pihenésre Füredre utaztam. Már első nap találkoztam a lánnyal. Este az étteremben táncolt, mégpedig sokat, a legtöbbet egy monoklis fiatalemberrel. A monoklis kitűnően táncolt és közben diadalmasan nézett körül. Aránytalanul hosszú lába volt és olyan kicsi feje, mintha a természet hangsúlyozni akarta volna, hogy ennél az úrnál a fej a legkevésbbé fontos. Arcán a monoklin kívül végtelen önteltség ragyogott. Általában csodálatraméltó, hogy egy ilyen kis arányú fejen mennyi ellenszenves vonás fért meg egymás mellett. De helytelen volna talán egy férfit a külseje után megítélni. Nos, én napokon át megfigyeltem ezt az urat és megállapíthattam, hogy a nem túlságosan rokonszenves külső még nem is a legkellemetlenebbrajta. A hangja, a beszédmodora, az elbizakodottsága. — valahogy úgy tűnt fel nekem ez az ember, mintha a legnagyobb műgonddal és hozzáértéssel összegyűjtötte volna azokat a tulajdonságokat, melyek egy embert elviselhetetlenné tudnak tenni. Egy asszony, akivel ezeket a megfigyeléseimet 242