Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1927-04-24 / 17. szám - Birabeau André: Náthaláz (Szolchányi Károly) / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Náthaláz — Elbeszélés — írta: André Birabeau Jules menni készült. Az asszonya mégegyszer gondosan körülnézte. — Lássuk csak ... megvan a sálod? .... a swea­tered? .. . Elég­­ meleg az a gyapjúharisnya, amit vet­tem neked? ... Rajtad van a flanell haskötő? . .. — Rajtam. Különben is autóval jönnek értem a boulevard sarkáig. — Jól begombolkozz! . . . Vigyázz magadra, hogy meg ne fázz. Végül, kissé nyugtalankodva bár, de elengedte. Nem nagyon szerette, ha ilyen ködös időben kinn jár­kál. Úgyis olyan kényes természetű. Aztán meg, ki nem állhat beteg lenni. Társai közül akárhány egy csöppet sem fél holmi kis betegségtől, amellyel napokig el lehet lustálkodni az ágyban, míg körülötte a szor­gos és résztvevő asszony sürög-forog. Jules azonban nem ilyen. Nem bírja elviselni a semmittevést. A feje folyton dolgozik s türelmetlenül várja, hogy ismét munkához láthasson. A betegség, mely a szobához láncolja, elbutítja, valóságos irtózattal tölti el. És éppen Auteuil-ben történt tavaly is, körülbelül ilyen időtájban, dece­mberben, hogy tüdőgyulladást kapott, amellyel három hónapig nyomta az ágyat. Mert ez az Auteuil rettentő! Jeges szél fúj benne mindig, a Bois de Boulogne felől . . . Dehát, mit lehet tenni? Élni kell, ugye? És ha az embernek éppen ott van dolga... És Julesnek éppen ott volt dolga ezen a ködös decemberi estén. Igaz! Még nem is mondtam, hogy Julesnek mi a mestersége. Hát kérem, Jules betörő. A boulevard sarkán ráakadt a barátaira, akik autóval várták. Egy autóval, amit éppen az imént csíptek el egy kávéház terrasza elől. De Jules nem igen volt megelégedve a szerzeményükkel. — Na, ügyes fiúk vagytok, mondhatom! Olyan hideg van, hogy majd szétreped a hőmérő, ezenfelül tán két-három óra hosszat kell majd álldogálnunk valami nyavalyá­s kis utcában, ahol a léghuzam csak­úgy süvít és ti egy torpedóval jöttök! Nem tudtatok egy fedeles kocsit választani! . . . Az elhagyott sétányt, melynek gyalogjárója mel­lett kocsijukat, eloltott reflektorokkal, megállították, valóban csontig hatoló nedves hideg ülte meg. A tár­saság útjának célját — egy kis palotát — nézegette. A ház még nem aludt. Az egyik helyiségből a zsaruk által keskeny csíkokra szelt fény szűrődött ki. — Egész biztos, hogy a rádiójával babrál!­­— dönmögött Jules. — Hogy a mennykő csapna abba a masinába! Mióta ez divatba jött, még a nyolcvan­éves vénemberek sem fekszenek le éjfél előtt. .. Az­előtt dolgozhatott az ember tizenegy órától kezdve nyugodtan .. . Ugyan, mikor kerülünk ma ágyba, ha ez így megy? . . . Lesz vagy két óra biztosan! A világosság csak nem akart kialudni, ellenben a köd percről percre sűrűsödött. Jules megevett két­­ mellbonbont és elszívott egy eukaliptusz-cigarettát. Szeretett volna kissé topogni is s a kezeit a combjá­hoz verni, hogy a vérét kissé sebesebb mozgásra bírja, ezek azonban olyan dolgok, amik nem ajánl­hatók betörőknek, akik nem ragaszkodnak ahhoz, hogy jelenlétüket észrevegyék. A fény még mindig világított. — Ejnye, az ördögbe is! — mordult fel Jules, — csak nem fogjuk itt .megvárni, míg meggebedünk! Én bemegyek. Átugrott a rácson és eltűnt. Néhány perccel később helyben volt. Olló, itt az­tán melegebb a hőmérséklet, mint az utcán. Sőt, túl­ságosan is meleg! Nehéz és száraz hőség uralkodott a szobában. Hálószoba volt ez, még­pedig valami olyan ember hálószobája, aki nagyon félti az egészségét-Kárpit zárt el légmentesen minden ajtót, minden nyí­lást. Jules érdeklődve nézett körül tolvajlámpája nagy, kutató szemének sugárkévésénél, midőn valami zajt hallott. Jöttek! Ki akart surranni a szemben lévő ajtón, le volt zárva! Ott kellett maradnia a függöny redői között. Egy öreg úr lépett be a helyiségbe, a nyakán se­lyemkendővel, sarkig érő háziköntösbe burkolva. Kö­högött, köpködött, fújta az orrát, aztán a homlokát tapogatva, mormogta: — Nagyon forró . . . Lázam van És kimerülten roskadt bele egy karosszékbe. Egy vén cseléd valami gyógyteát hozott neki egy csészében s mielőtt jó éjszakát kívánt volna gazdájának, meg­kérdezte: — Nincs jobban a nagyságos úr? — Jaj, dehogy vagyok, szegény Emiliám! Olyan influenzám van, hogy no! . . . Az öreg cseléd visszavonult, anélkül, hogy észre­vette volna, hogy a függöny, mely mögött Jules rej­tőzött, remegni kezdett . . . Igen. A függöny remegett! . . . Hallatlan, hogy mi mindennek van az ember kitéve, ha véletlenül betörő! Az ember nem is gondol semmire, szép nyugodtan be­jön és puff . . . fertőzött lakásba botlik! Óvatosságból még az influenzás cimborákat sem látogatja meg és ha egy bajtárs azt mondja, hogy: „No, érzem, hogy én is­ megkaptam!" alig fog vele kezet és becsukja a száját, hogy el ne nyelje a másiknak a mikrobáit. Vigyáz az ember, elvégre is, amennyire csak tud és tessék! Egy fertőző beteghez jön dolgozni! Alapjában véve ez a mesterség csakugyan sok veszedelemmel jár. Jules nagyon rosszul érezte magát a függöny mö­gött. Megpróbálta befogni az orrlyukait, visszatartani a lélekzetét, menekülni ettől a túlfűtött levegőtől, melyben érezte a mikrobák hemzsegését, azonban mégis csak kell! Sőt talán órákig Lélekzeni kell még itt lélekzenie, míg az öregúr elalszik. — Azt már nem! — szólt Jules s kilépett a füg­göny mögül. Hogy azonban az ablakhoz jusson, el kellett ha­ladnia az aggastyán előtt, aki megpillantva őt, nagyot kiáltva emelkedett fel. —­ Ne öljön meg! Ne öljön meg! . . . Nézze, itt a pénzem, csak ne öljön meg! És Jules felé nyújtotta pénztárcáját, sőt meg is­­­ indult Jules irányában, minthogy az nem közeledett hozzá. Jules pedig hátrált . . . — Dehát vegye már el! Itt van! Fogja! Még előbbre jött, Jules egyre csak hátrált. Mikor a háta mögött érezte az ablakot, hirtelen megfordult s kiugrott rajta. Amint teljes erejéből futva, keresztül­vágott a kerten, hallotta, hogy az öreg a szobában ötször, hatszor tüsszent. — Az áldóját, —­ mormogta Jules — ez egyszer még szárazon szabadultam! Franciából fordította: Szolchányi Károly 460.

Next