Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1927-04-24 / 17. szám - Birabeau André: Náthaláz (Szolchányi Károly) / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Náthaláz — Elbeszélés — írta: André Birabeau Jules menni készült. Az asszonya mégegyszer gondosan körülnézte. — Lássuk csak ... megvan a sálod? .... a sweatered? .. . Elég meleg az a gyapjúharisnya, amit vettem neked? ... Rajtad van a flanell haskötő? . .. — Rajtam. Különben is autóval jönnek értem a boulevard sarkáig. — Jól begombolkozz! . . . Vigyázz magadra, hogy meg ne fázz. Végül, kissé nyugtalankodva bár, de elengedte. Nem nagyon szerette, ha ilyen ködös időben kinn járkál. Úgyis olyan kényes természetű. Aztán meg, ki nem állhat beteg lenni. Társai közül akárhány egy csöppet sem fél holmi kis betegségtől, amellyel napokig el lehet lustálkodni az ágyban, míg körülötte a szorgos és résztvevő asszony sürög-forog. Jules azonban nem ilyen. Nem bírja elviselni a semmittevést. A feje folyton dolgozik s türelmetlenül várja, hogy ismét munkához láthasson. A betegség, mely a szobához láncolja, elbutítja, valóságos irtózattal tölti el. És éppen Auteuil-ben történt tavaly is, körülbelül ilyen időtájban, decemberben, hogy tüdőgyulladást kapott, amellyel három hónapig nyomta az ágyat. Mert ez az Auteuil rettentő! Jeges szél fúj benne mindig, a Bois de Boulogne felől . . . Dehát, mit lehet tenni? Élni kell, ugye? És ha az embernek éppen ott van dolga... És Julesnek éppen ott volt dolga ezen a ködös decemberi estén. Igaz! Még nem is mondtam, hogy Julesnek mi a mestersége. Hát kérem, Jules betörő. A boulevard sarkán ráakadt a barátaira, akik autóval várták. Egy autóval, amit éppen az imént csíptek el egy kávéház terrasza elől. De Jules nem igen volt megelégedve a szerzeményükkel. — Na, ügyes fiúk vagytok, mondhatom! Olyan hideg van, hogy majd szétreped a hőmérő, ezenfelül tán két-három óra hosszat kell majd álldogálnunk valami nyavalyás kis utcában, ahol a léghuzam csakúgy süvít és ti egy torpedóval jöttök! Nem tudtatok egy fedeles kocsit választani! . . . Az elhagyott sétányt, melynek gyalogjárója mellett kocsijukat, eloltott reflektorokkal, megállították, valóban csontig hatoló nedves hideg ülte meg. A társaság útjának célját — egy kis palotát — nézegette. A ház még nem aludt. Az egyik helyiségből a zsaruk által keskeny csíkokra szelt fény szűrődött ki. — Egész biztos, hogy a rádiójával babrál!— dönmögött Jules. — Hogy a mennykő csapna abba a masinába! Mióta ez divatba jött, még a nyolcvanéves vénemberek sem fekszenek le éjfél előtt. .. Azelőtt dolgozhatott az ember tizenegy órától kezdve nyugodtan .. . Ugyan, mikor kerülünk ma ágyba, ha ez így megy? . . . Lesz vagy két óra biztosan! A világosság csak nem akart kialudni, ellenben a köd percről percre sűrűsödött. Jules megevett két mellbonbont és elszívott egy eukaliptusz-cigarettát. Szeretett volna kissé topogni is s a kezeit a combjához verni, hogy a vérét kissé sebesebb mozgásra bírja, ezek azonban olyan dolgok, amik nem ajánlhatók betörőknek, akik nem ragaszkodnak ahhoz, hogy jelenlétüket észrevegyék. A fény még mindig világított. — Ejnye, az ördögbe is! — mordult fel Jules, — csak nem fogjuk itt .megvárni, míg meggebedünk! Én bemegyek. Átugrott a rácson és eltűnt. Néhány perccel később helyben volt. Olló, itt aztán melegebb a hőmérséklet, mint az utcán. Sőt, túlságosan is meleg! Nehéz és száraz hőség uralkodott a szobában. Hálószoba volt ez, mégpedig valami olyan ember hálószobája, aki nagyon félti az egészségét-Kárpit zárt el légmentesen minden ajtót, minden nyílást. Jules érdeklődve nézett körül tolvajlámpája nagy, kutató szemének sugárkévésénél, midőn valami zajt hallott. Jöttek! Ki akart surranni a szemben lévő ajtón, le volt zárva! Ott kellett maradnia a függöny redői között. Egy öreg úr lépett be a helyiségbe, a nyakán selyemkendővel, sarkig érő háziköntösbe burkolva. Köhögött, köpködött, fújta az orrát, aztán a homlokát tapogatva, mormogta: — Nagyon forró . . . Lázam van És kimerülten roskadt bele egy karosszékbe. Egy vén cseléd valami gyógyteát hozott neki egy csészében s mielőtt jó éjszakát kívánt volna gazdájának, megkérdezte: — Nincs jobban a nagyságos úr? — Jaj, dehogy vagyok, szegény Emiliám! Olyan influenzám van, hogy no! . . . Az öreg cseléd visszavonult, anélkül, hogy észrevette volna, hogy a függöny, mely mögött Jules rejtőzött, remegni kezdett . . . Igen. A függöny remegett! . . . Hallatlan, hogy mi mindennek van az ember kitéve, ha véletlenül betörő! Az ember nem is gondol semmire, szép nyugodtan bejön és puff . . . fertőzött lakásba botlik! Óvatosságból még az influenzás cimborákat sem látogatja meg és ha egy bajtárs azt mondja, hogy: „No, érzem, hogy én is megkaptam!" alig fog vele kezet és becsukja a száját, hogy el ne nyelje a másiknak a mikrobáit. Vigyáz az ember, elvégre is, amennyire csak tud és tessék! Egy fertőző beteghez jön dolgozni! Alapjában véve ez a mesterség csakugyan sok veszedelemmel jár. Jules nagyon rosszul érezte magát a függöny mögött. Megpróbálta befogni az orrlyukait, visszatartani a lélekzetét, menekülni ettől a túlfűtött levegőtől, melyben érezte a mikrobák hemzsegését, azonban mégis csak kell! Sőt talán órákig Lélekzeni kell még itt lélekzenie, míg az öregúr elalszik. — Azt már nem! — szólt Jules s kilépett a függöny mögül. Hogy azonban az ablakhoz jusson, el kellett haladnia az aggastyán előtt, aki megpillantva őt, nagyot kiáltva emelkedett fel. — Ne öljön meg! Ne öljön meg! . . . Nézze, itt a pénzem, csak ne öljön meg! És Jules felé nyújtotta pénztárcáját, sőt meg is indult Jules irányában, minthogy az nem közeledett hozzá. Jules pedig hátrált . . . — Dehát vegye már el! Itt van! Fogja! Még előbbre jött, Jules egyre csak hátrált. Mikor a háta mögött érezte az ablakot, hirtelen megfordult s kiugrott rajta. Amint teljes erejéből futva, keresztülvágott a kerten, hallotta, hogy az öreg a szobában ötször, hatszor tüsszent. — Az áldóját, — mormogta Jules — ez egyszer még szárazon szabadultam! Franciából fordította: Szolchányi Károly 460.