Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1927-04-24 / 17. szám - Temple-Thurston Ernest: Az álmok városa (Regény) / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A­ szavak lassan hagyták el ajkát. Boldog is volt és szomorú is egyszerre. Az élet legnagyobb tragédiája a határozatlanság. Jill végre John felé fordította a fejét és ránézett. A kezébe, amely John kezét fogta, élet áradt. John érezte, hogy a finom ujjak szorosabban fog­ják körül a kezét. — Ezt miattam mondtál? — kérdezte. — Engem félt? — Kell, hogy gondoljak magára. — Azért tartja kötelességének, mert egyedül vagyok itt? Jo­hn a fejét rázta. — Kötelességről itt nincs­­ szó. — felelte. —­ Az ember azt teszi, amit akar. Ha kellemetlen, amit tenni akar, akkor elnevezi kötelességnek. De mindazt, amit teszünk, szeretetből tesszük. Vagy önmagunk, vagy mások iránt való szeretetből. A kötelesség csak üres szó. Nincs mögötte semmi. Semmi, ami igazán emberi volna. Én nem érzem úgy a kötelesség kényszerítő erejét, mint mások és épp ezért én nem is teszek semmi olyat, ami kellemetlen. Most válaszúton állok. Nem tudom, melyik a helyes út. A kis fehérhajú asszony átölel és érzem, hogy nem tudok megválni tőle. Maga pedig fogja a kezemet és érzem, hogy föl­det és eget megmozgatnék, csakhogy magát pilla­natnyi szenvedés se érje. Elengedte Jill kezét és kiegyenesedett. — Megérkeztünk. Most el kell válnunk. Gondolja meg jól, mielőtt megírja azt a levelet. — Mondja neki, hogy menjünk a maga szálló­jába. Hazakísérem. Sok mondanivalóm van. John hitetlenül mosolygott. A Jóisten most nem küldhetett neki ennél nagyobb ajándékot. A szíve beteg volt. Az életben, úgy érezte, csak csalódás vár reá. A maga csalódását még csak elviselte valahogy. De hogy az édesanyjának is csalódnia kelljen, az több volt annál, mint amennyit megbírt. Mint kísér­teties árny, fenyegetően meredt eléje az a szörnyű nap, amelyen majd meg kell neki mondani az igazat, amelyen — talán egy év múlva, amikor majd Jill nél­kül érkezik meg Velencébe, — meg kell neki magya­ráznia, hogy Jill miért nem jött el. Az, hogy most még itt van mellette Jill, ha csak rövid időre is, az több volt, mint amennyit remélni mert.­­— Komolyan mondja? — kérdezte mohón. — Komolyan. John parancsot adott a gondolásnak és visszaült Jill mellé. — Ez jó. — mondta félig hangosan, félig magá­ban. — Mi jó? — suttogta Jill. — Az, hogy még egy kicsit magával lehetek. Úgy féltem ettől a mai naptól. Félek a legközelebbi éjszakáktól. Mindig hallani fogom az édesapám hangját, amint utoljára az édesanyámhoz szólt. Látni fogom azt a bátor tekintetet az édesanyám arcán és hallani fogom a szavait, amelyekkel elbú­csúzott tőlünk. Édes, jó Istenem! Milyen csodálato­sak is az asszonyok, ha szeretnek. — Milyen gyönge ő és mégis milyen erős és bá­tor. — mondta Jill. — Erős és bátor! — visszhangozta John. — Gondolja meg, hogy most egyedül van. Rajtunk kí­vül nincs senkije és semmije a világon. És mégis, még rólunk is lemond. Mosolygó szemmel adta oda azt a keveset, amije volt. És nekem el kell fogadnom az áldozatot. Ó, milyen borzasztó ostoba voltam! Emlékszem arra a napra, — Mrs. Morell sárga macskája épp besompolygott a szobába, — amelyen megkaptam a levelét. Azt írta abban a levélben, hogy nem fog többé írni magáról. A macskának ke­seregtem. Elmondtam neki, hogy a kis fehérhajú asszony, úgy látszik, szerelmes történetet kíván, én tehát majd elmesélem neki azt a történetet, amelyet örömmel fog hallgatni. És a macska úgy nézett rám, mintha helyeselné, amit mondok. És én elkezd­tem. Milyen könnyelmű voltam! Nem gondoltam a következményekre. Egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy ez lehet a vége. Micsoda gyerekesség! Az édesapám is gyermek volt, az édesanyám is az. Én is az vagyok. Mindhárman gyermekek vagyunk. Nem születtünk arra, hogy az élet súlyát viseljük. — Maga azt hiszi, hogy rosszat cselekedett? — kérdezte Jill gyöngéden. John vállat vont. — Nem tudom. De meglehet. A felnőttek vilá­gában, amelyben mindenki adót fizet és lakbért és takarékba teszi a megmaradt pénzét, szörnyű bűn gyereknek lenni. — De csak azok szemében, akik nem értik ... — mondta Jill. — De hát ki érti az ilyet? — Én értem. — Maga? Hiszen tudom. De maga nem segít­het rajtam. Maga már eddig is többet tett, mint amennyit ezer meg ezer asszony tett volna. Maga segítségemre jött, hogy édesapám boldogan halhas­son meg. Ennél többet igazán nem tehetett. És azt is megteszi, hogy még néhány napig velem marad. Ez valóban azt bizonyítja, hogy megért. A Jóisten áldja meg érte. Kétségbeesetten omlott össze megint. Kezét he­vesen a szemére szorította és mintha testileg is szen­vedett volna a fájdalom súlya alatt. Egyszerre érezte, hogy Jill megmozdult. Levette kezét a szeméről és látta, hogy a leány ott térdel a lába előtt. Elefántcsontarcát feléje fordította és szemét el­fátyolozta a könny. A nagyvilágból. Newyork legújabb szenzációja: Krokodilus mint pincsikutya 463. Következő számunkban kezdjük el közölni Csathó Kálmán új regényét.

Next