Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1927-10-30 / 44. szám - Boross Sándor: Tízenhárom éve / Versek

asszony jogairól, — hogy végigkü­zdjem a magam küzdelmét, még ha vesztes maradok is. Én szeretném végigküzdeni. Látni szeretném magát. Látni szeret­ném, hogy kicsoda. Vájjon jó-e, igazságos-e, kön­­nyelmű-e, vájjon ... — Maga azt kívánja, hogy maradjak? — mondta halkan az orvos. — Ha szemtől-szembe láthatjuk egy­mást, úgy, mintha maga sohasem lett volna vak, akkor egyszer még olyasmit teszek, amiről meg fogja érezni, hogy nem tartottam magát férjes nőnek. Nem akartam, hogy valaha is sor kerülhessen ilyesmire. Ezért akartam elmenni innen. — Akkor hát semmiképpen se menjen el. Azért akar elmenni, mert egy problémát vetett a sors ket­tőnk közé? Nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy szembenézzünk vele? — Nézze, — folytatta később nyugodtabban. — a múltkor, mikor a szememről beszéltünk, azt kiáltot­tam maga után, hogy: nem! Nem akarom vissza­kapni a szemem világát és megadni az árát. Maga nem hallotta meg, de azt mondtam: inkább vak maradok, de nem akarok szembenézni a valósággal, ha az csúf. Ám ennek vége. Azóta gondolkoztam rajta. Most aka­rom. Akarok szembenézni a valósággal. Vállalom a küzdelmet és a felelősséget. Akarom látni magát. És akarom látni a férjemet. És ha megvívtam a magam harcát, élvezni akarom a diadal örömét, vagy a vere­ség gyászát. Az életet akarom! A valóságot. És maga félne tőle? Végül így szólt: — Ezt akartam mondani. Elmondtam. Maga ne feleljen rá semmit. Isten vele. Érezte, hogy a férfi két kézzel markolja meg a kezét, de már nem tud beszélni.­­— Tehát kettőkor, — ez volt minden, amit mon­dott. így történt, hogy a vadonnak ebben a távoli zu­gában két órakor, a tudomány megtette, amit lehe­tett, hogy helyrehozza a természet kegyetlenségét. Mire a nap lehanyatlott, Mary Gage csendesen aludt az elsötétített szobában, bekötött szemmel. Vájjon fényre fog-e ébredni, vagy örök ho­mályra? Senki sem tudta. Allen Barnes csak azt tudta, hogy úgy végezte sebészi munkáját, mint még soha életében. — Doktor úr, — kérdezte Sim reszketve, ami­kor később, a köves úton találkoztak és halálosan sápadtak voltak mind a ketten, — mondja meg, med­dig tart, míg megtudhatunk valamit? — Három-négy napot mindenesetre várni kell... — Biztos, hogy látni fog? —­ Remélem. Hiszem. — Mit fog látni legelőbb? — Fényt. — És kit fog meglátni legelsőnek? Azt hiszi, Anniét? — Ha hivatja, hadd lássa meg elsőnek magát, Sim Gage. — Nem, — mondta Sim Gage, — engem ne. Magát lássa meg elsőnek, doktor. A doktor nem olyan, mint a többi ember. Az orvos elsápadt, sarkon fordult és otthagyta Sim Gaget, aki az út közepéről áhítatos tekintettel bámulta a Mary ajtaját. Folytatjuk A Dohnányi-jubileum. A nagy művész plakettje, amellyel barátai és tisztelői lepték meg harmincéves pályafutásának emlékére. Reményi József műve 496- Tizenhárom éve Tizenhárom éve, tizenhárom éve Vagyok földönfutó, csillagzat szegénye. Tizenhárom éve járom a bolondot. Varrogatom magam magamon a rongyot. Kelettől nyugatig tizenhárom éve Nincs nyugtom hómezőn, sem városba érve. Keleten hasábfán, nyugaton könyv­málhán. Tizenhárom éve nincs egy fekvő párnám. Fölfordult a világ tizenhárom éve. Se rá, se magamra nem ismerek vele. Apám, testvéreim, falum, az országom Szétszórva, ki élve, halva a világon. Aki szeret vár rám tizenhárom éve, írna, de nem tudja, kinek a címére. Tizenhárom éve hervadó, türelmes. S azt hiszi, egy rózsás ifjúba szerelmes. Gyűlölöm a tükröt tizenhárom éve, Idegenül néz rám minden ember­ féle. Tizenhárom éve áll el szinte félig A szivem verése, ha ki­váltom kérdik. Önmagam szabója tizenhárom éve. Szakácsa, vargája, mosója, színésze. Térdre ü­ltetője mások gyermekének. Madárlátta ember, garaboncás lélek. Fosztva, darabolva tizenhárom éve! Jut egész világnak belőlem, hogy élje. Ott, a földem prédán, itt: a vér, a lélek. Jaj, ki lehetek én, hogy még mindig élek? Reménység s reménység tizenhárom éve. Hogy lesz életemnek majd valami réve. Tizenhárom éve száll föl az imádság. — Tizenhárom éve ne hallják, ne lássák?! Tizenhárom éve élet-halál szélén! Meghalni kínokkal mindenik perc végén­­ feltámadni minden új perc kezdetére! Tizenhárom éve, tizenhárom éve! Boross Sándor

Next