Uj Idők, 1928 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1928-10-21 / 43. szám - Boutet Frédéric: Fiatal leányok (Szolchányi Károly) / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Lyka Károly: A kisoroszi mester / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
Művészet A kisoroszi mester Kisoroszi a Duna szigetén fekszik — ennyit olvastam róla egy régi geográfiában és semmi mást. Századok jöttek, századok mentek, ma sem tudni róla egyebet. A kis falut elkerülte a történelem. Ahol nincs múlt, hanem örök a jelen, ott a természet az egyetlen úr. Bizonyosan ezért telepedett oda évtizedekre a festő, akinek művészi hagyatéka most látható a Műcsarnokban. Ujváry Ignác kissé kanyargós úton jött ide. Eredetileg tanító volt. Aztán festeni tanult. Ekkor a véletlen keze pár évre egy bárócsalád vidéki birtokára vitte. Az iskolából belekerült a természetbe, négy fal helyett a végtelenbe. Ekkor ismét beleavatkozott a véletlen a sorsába s egy művészeti mesteriskolába irányította. Itt ismét négy fal között tanulta a „magasabb iskolát". Végre megelégelte a sors labdajátékát, erős kézzel ragadta meg a kormányrudat, otthagyott mindent s leült a fészekbe, ahol megállt az idők óramutatója s ahol egyetlen űr a természet. S nem tágított többé tőle. Ez a rövidre fogott történet kinyomozható a művész munkáin. Az első találkozás a természettel létrehozta egyebek közt azt a megható, költői, átérzett alkotást, a „Pásztorlánykát", amelyet ebben a számunkban mi is közlünk. A második találkozás, amely évtizedekre nyúlt, erdők erejét, vizek változását, virágok nyílását, a természet fehér téli takaróját vitte képeire, amelyek közül a legjobbak, sajnos, hiányzanak a Műcsarnok gyűjteményéből. Ezeken a legjobbakon frissen és erőteljesen nyúlt bele a kisoroszi világba. Itt megint úrrá vált benne az érzés, hogy a festészet költészet. Igyekezett tehát gyorsan elfelejteni azt, amire az iskola tanította, a módszereket és eljárásokat, a szabályokat és kellékeket. Olyan becsületesen, mint amilyen igaz becsületes ember volt egész életében, hántogatta le magáról a négy fal közt szerzett emlékeket. Kemény elhatározás kellett hozzá, leszokni a kényelmes szemüvegről s elfogulatlanul, puszta szemmel nézni a világot. Erőt adott neki ehhez a benső tisztogató munkához a vágy, hogy visszaszerezze az elvesztett paradicsomot. A vérbeli művész olyan naiv közvetlenséggel veszi birtokba a világot, mint ahogy a gyermek keze nyúl a hold után. De ki meri ezt megtenni, ha egyszer egy iskolában megtanulta, hogy a hold elérhetetlen? A kisoroszi mesterben megvolt rá az eltökéltség. És legalább egynéhány munkáján el is érte célját. Ezek a szép darabok művészettörténetünk állományába fognak tartozni. Még egyszer beleavatkozott a sors az életébe. Egy úgynevezett művészháborúság gyújtópontjába helyezte a szerény, mindig nyájas, mindig emberséges és békés művészt. Úgy látszott akkor, hogy ez a küzdelem erősen kockára teszi a magyar művészet fejlődését. Ezen a ponton nem ismert tréfát. Tétovázás nélkül állt ki a porondra s önfeláldozón szervezett, írt, polemizált. Meggyőződésének melege, erélye, művészetünk szeretete hamar döntőre vitte a harcot. És Ujváry sietve vonult vissza a fészekbe, ahol nincs múlt s ahol áll az idő órája. Lyka Károly Fiatal leányok — Elbeszélés — Irta: Frédéric Boutet A jazzband hangviharát és a táncoló párok örvénylését egyszerre rövid nyugalom váltotta fel. Gécile Lelane, a hosszú galéria végén, odacsatlakozott Jeannine Voultier-hoz, akinek szülei az estélyt rendezték. Pá, drágám, — szólt Jeannine, — milyen későn jössz! . . . Oh, már itt vagyok régebben, csakhogy elfogtak, mikor bejöttem... Hallatlan, mennyien vannak ... Ez aztán siker . . . Különben, nálatok mindig így van. Hanem, mit szólsz hozzá, a másik teremben éppen most találkoztam ezzel a szegény Pierre Aveline-el? .. . — Mit mondott neked!? — Semmit. Sőt azt hiszem, meg sem látott . . . De, nem látott az mást sem. Könnyes volt a szeme határozottan . . . Vájjon mi történhetett vele? . . . Fogadni mernék, hogy már megint te ejtetted kétségbe... Jeannine felrántotta a vállát. — Mikor olyan unalmas! . . . Fogalmad sem lehet róla, mennyire unalmas a vallomásaival, a sóhajtozásával, a lelkendező szerelmével . . . — Nézd csak, végre is nem az ő hibája, ha szenet az a szegény fiú . . . Miért vagy ilyen csinos? És valóban, Jeannine gyöngyszürke ruhájában, szőke hajával, nyúlánk termetével, ékesen és csillogón, diadalmas szépség volt. Mellette Cécile, jelentéktelen arcával, gesztenyeszín hajával, szürke szemével, közepes termetével, bár karcsú és kecses volt Nílus-zöld, egyszerű, de elegáns ruhájában, mégis elég köznapi kis teremtésnek látszott. Tudod, — folytatta Jeannine, — két éve, hogy nem hagy békében . . . üldöz az érzelmeivel .. . Ha azt mondom, hogy üldöz, ez túlzás. Nem is merne. Megelégszik azzal, hogy ami ennyire csak lehet, ott van mindenütt, ahol én vagyok, szenvedélyes és esdeklő tekinteteket vet rám s ha sikerül közelembe férkőznie, megmondja, hogy szeret és hogy egyetlen vágya az, hogy nőül vehessen. Már százszor is nemet mondottam neki, de ő nem veszti el a bátorságát, sem meg nem haragszik. Úgy néz rám, mint a megvert kutya, aztán az első alkalommal megint újra kezdi . . . Megtörténik néha, hogy kifogy a türelmem és erélyesebben kiadom az útját, mint ma este is.. . De azért vissza fog jönni, biztos vagyok benne . . . Nincs ember, aki hozzáfoghatóan unalmas, konok és siralmas lehetne . .. — De ha őszintén szeret. . . — Mondom neked, hogy untat . . . Valóságos szomorúfűz. Egy csöppet se modern. Romantikus, mint egy ócska gitár, mint a hűséges örökzöld, mint a holdvilág . . . Száz évvel ezelőtt kellett volna születnie ... És aztán, nem kell nekem. . . Sem nem nagyon gazdag, sem nem nagyon szép, sem valami nagy jövő nem áll előtte, azt hiszem . . . Nem mondom, derék fiú . . . különben, te jobban ismered, mint én, minthogy gyermekkori játszótársad volt . . . — Oh, gyermekkori éppen nem, de valóban régóta ismerem ... — Akkor hát, drágám, mondd már meg neki egyszer Isten igazában, hogy hagyjon engem békében . . . Nézd, éppen itt jön megint. Szököm . . . Szabadíts meg tőle egy pillanatra ... Jeannine sietve hagyta ott barátnőjét, akihez egy sápadt, szabályos arcú, barna fiatal férfi közeledett. •496